Életmód

Szükség van-e érzékenyítő mesékre?

Elkeserít, hogy egy olyan világban kell élnünk, ahol egymás ellen, nem pedig együtt harcolunk. Az ember könnyedén ítélkezik, meggondolatlan kijelentésekkel él. Gyakran elferdítjük a valóságot, és képtelenek vagyunk hallgatni, majd azután beszélni…

Tavaly év végén a Labrisz Leszbikus Egyesület elindította a „Meseország mindenkié” című projektet, amelynek célja a klasszikus mesék új köntösbe bújtatása, alternatív újragondolása. Meglepően remek kezdeményezésnek tartom, ám a felhívásban az LMBTQ vonal is szerepel témamegjelölésként, ez pedig bőségesen elég ahhoz, hogy néhány homofób máris rárepüljön, és kezdetét vegye a szokásos okoskodás.

„A jól ismert mesék mai közegben játszódó, újraírt változatait várjuk olyan szereplőkkel, akik valamilyen stigmatizált vagy kisebbségi csoporthoz tartoznak. Például nem felelnek meg a hagyományos nemi szerepeknek, LMBTQ emberek, nem fehér bőrűek, nem keresztények, menekültek, mélyszegénységben élők, testi fogyatékossággal vagy mentális zavarral élnek, idősek, határon túliak (…)” – így szól a pályázati kiírás egy része.

Úgy gondolom, az érzékenyítés kétségkívül fontos, ám mindenképp megfontolandó, hogy milyen oldalról és miként valósítjuk meg, ugyanis számos tévhit kering a témával kapcsolatban. Nemrég olvastam egy cikket a mesék jelentőségéről és a gyerekekre gyakorolt hatásáról. A cikk központi témáját az a kérdés adta, hogy szabad-e olyan mesét felolvasni, amiben megjelennek félelmetes jelenetek. Elég csak a klasszikus példákat figyelembe vennünk: Piroska és a farkas, A három kismalac, Jancsi és Juliska stb. Ám a gyerekek teljesen másképp látják a történéseket, mint a felnőttek, így a történet egyes elemei is más formában hatnak rájuk. A gyermeki képzelőerő kevésbé naturálisan vetíti eléjük az adott mese félelmetesebb elemeit. Ráadásul a lezárás általában egyfajta feloldásként is szolgál, ami által sokkal inkább a pozitív események és fordulatok rögzülnek a memóriájukban.

Tehát – jogosan merül fel a kérdés – miért ne lehetne a szeretet szabadságáról és sokszínűségéről írni? Miért ne születhetnének ebben a témában érzékenyítő mesék, akár korábbi klasszikusok parafrázisai? Ráadásul a pályázati leírást néhányan alaposan félreértelmezték, érdekes módon kizárólag az LMBTQ vonalra élezték ki az ellenszenvük, holott az egyesület mást is említett; vallási, etnikai különbségekről is szó esik, és ott az a bizonyos kulcsmondat az egész végén: „döntse el a pályázó érzékenysége, miként értelmezi a fogalmat.”

 

 

Konklúzió: ismét sztereotípiákat olvasnak az LMBTQ közösségre egyes támadó, homofób személyek. Például napvilágot látott egy blogbejegyzés, ahol „képmutató, álszent toleranciamantrának” tartják mindezt, és nem kérnek a „balliberális szabadosság őrületéből”. A készülő kötetre rögtön rá is nyomták a „másságmesekönyv” jelzőt.

Nyilván, döntse el minden ember, mit gondol. De miért ne lehetnénk mi is hangosak? Miért ne állhatnánk ki a jogaink mellett? Miért ne védhetnénk meg a szeretetet?

Együgyű gondolkodásra vall, ha valaki nem akar nyitott lenni a világ dolgaira, és homokba dugja a fejét, vagy rosszabb esetben olyan következtetéseket von le, amelyek elferdítik, nem állnak párhuzamban a valósággal.

Attól, hogy valaki homoszexuális, még nem bántalmazó, agresszív, aberrált. Lehet az is, de mindez nem a szexuális irányultságától függ, hanem a jellemétől. Gyakran a legnagyobb hiba, hogy előbb támadunk, mint hogy magunkba néznénk, górcső alá vennénk a saját hibáinkat. Mert mindenki vétkezik. Az ítélkezés könnyen megy, de mi van a saját hibáinkkal? Azok fölött is így bíráskodunk? Ezeket a kérdéseket egytől egyig feltenném azoknak, akik elutasítják a másságot.

A melegek nem akarják megrontani a gyerekeket. Nem akarják eltiporni a társadalmat. Nem akarnak a világ császárai lenni. Nem akarnak egyeduralomra törni. Csupán annyit akarnak, hogy ha kimennek az utcára kézen fogva, ne beszólásokkal, elutasítással szembesüljenek. Könnyű annak, aki szabadon szerethet. De mi van azokkal, akik nem? Akik ki kell vívják maguknak mindezt?

Az érzékenyítés nem összekeverendő az átneveléssel. Ezek a kötetek nem azért születnek, hogy más ideológiák felé tereljék a felcseperedő gyerekeket, nem azért valósulnak meg, hogy károsan hassanak a jövő nemzedékére, hogy rossz értékeket közvetítsenek. Ráadásul alaposan megválogatják, mi kerülhet beléjük és mi nem. Ez egy klasszikus mesekönyv esetében is így működik, képzett szerkesztők, lektorok, és gyakran gyermekpszichológusok bírálják el, mi az, ami árthat a gyermeki léleknek. Értő és érző emberek igyekeznek felmérni mindezt.

Az érzékenyítés egyébként sem rögtön történik, lépcsőfokonként épül, mint minden más. A mese szólhat egy egyszerű ölelésről, vagy egy szoros barátságról, bajtársiasságról, nem kell kiélezni és túlhangsúlyozni, hogy jé, egy azonos nemű pár így és így szereti egymást, mennyire jó…

Az egész azon múlik – mint már fentebb is említettem –, hogyan vezetjük fel a témát. És persze, ez nagyban függ attól, kinek, melyik korosztálynak szánjuk az adott történetet/kötetet. Mert igen, erről is óvatosan kell beszélni, mert nem mindegy, hogyan szembesül vele a gyermek. De ez más fajsúlyos témákkal is szintén így van. Nem véletlen, hogy a születés folyamatáról is más aspektusból beszélünk a gyermeknek. Példaként megemlíthető a következő szimbólum: az újszülöttek kendőbe kötve, gólyák csőrében lógva ábrázolják egyes rajzokon. Ez is az érzékenyítés egyfajta jelensége, akár mesének is tekinthető, ami a világra jövetel misztériumát mutatja be gyermeki szemmel. És a kisebbségekkel foglalkozó kiadványok is pontosan ezt az utat keresik.

Sam Wilberry

 

Previous post

Egy rádiós szerint a szülőknek magyarázkodniuk kell a meleg elnökjelölt csókja miatt

Next post

Olvasd februári számunkat már online is!