Miközben éppen az egyik kanapéhoz tartunk a Púder Bárszínház csapatával, Csengődi Sándor üzletvezető büszkén meséli Bosznai Tibornak, a hely egyik alapítójának, hogy végre működnek a lámpák, amiket a bútorba szereltek be: „A karbantartó mondta, hogy milyen menő lenne, ha világítana a kanapé. Azóta büszkélkedem vele. Ez biztosan jól leírja a hely demokratikus jellegét.”
Jól leírja. A Púder Bárszínpad csapata először szégyenlősen ül le kameránk elé, ám mikor elfeledkeznek a kattogó vakuról, mosolyogva mesélnek a bárról, ahol elmondásuk szerint valóban menő dolgozni: „Ha elmondom, hogy a Púder Bárban dolgoznom, felcsillannak a szemek.”
A reakciója pont ugyanez minden betérőnek is. Miközben beszélgetünk, több friss vendég is a különleges falakat fotózza. „Itt a fotózás egyfajta előétel?” – kérdezem. A csapat egyetértően bólogat. „Babos Bertalan, alias Zsili úgy álmodta meg a helyet, hogy meglátva vagy bejössz és itt maradsz vagy néhány lépés után visszasétálsz. A design alapvetően olyan vonzó, hogy amit hozzáadunk vendéglátás terén, az már egy következő lépcső” – magyarázza Sándor.
Egy Rádayn működő minőségi romkocsmának, mely ugyanúgy befogadja a forró csokizó egyetemistát, mint a roston sült kacsára vágyó külföldi turistát, kényes egyensúlyt kell megtalálnia ezen a lépcsőn. Sándor szerint ez nem mindenképpen a választékon múlik:„Magas minőséget próbálunk megugrani. Egy napi menüben fogyasztott snidlinges tócsni is legyen olyan, hogy ne kelljen szégyenkezni. Ha nemzetközi konyhát viszünk, sushi nem lesz a menün, de az abszolút magyar virtus is divatjamúlt már. Az arany középutat kell megtalálni, hogy ne ugyanazt kínáljuk, mint mindenki más az utcán.”
Az utcán, ahol a Púdernek komoly felelőssége is van, vallja Tibor: „A Kálvin tér felújításakor a Rádayn rossz idők jártak. Míg itt káosz volt, a romkocsmanegyed és a Bazilika környéke egyre inkább teret nyert a turisták és magyarok mentális térképén. A Ráday utca 10-15 éves lemaradásban van. Négy éve vagyunk itt, pont a gasztroforradalom egy leheletét kellett idehoznunk.”
A Púder végül ezenfelül is többet adott a környéknek. Folyamatosan keresik az együttműködést a kisebb városi szervezetekkel: a Ferencvárosi Közösségi Alapítvánnyal éppen pop-up rádión dolgoznak, a Ráday Soho Egyesülettel fesztiválokat rendeznek, a WWF-fel pedig közös menüket kínálnak, magyar termelők termékeiből készített, alacsony ökolábnyomot hagyó ételekkel, a bevétel egy részét a szervezetnek felajánlva. Valóban kisminkelik a Rádayt.
Mikor Ott Anna, a Púder művészeti vezetője jut szóhoz, alig bírja sorolni a kulturális programokat, amik minden nap megtöltik a pincehelyiséget és a színpadot. Szerdánként improvizációs színház a Grunddal, heti háromszor próbál egy amerikai társulat, most pedig éppen a lengyel-magyar szolidaritás éve kapcsán a Lengyel Intézet segítségével állítanak színpadra egy darabot.
„Ezeken kívül könyvbemutató is sokszor van. Van egy vitrinünk a Ráday utcán, ahol fiatal képzőművészek állíthatnak ki, ez a Púder Art2Go címet visel. Aki csak erre sétálgat, az is kap egy kis művészeti impulzust. Van egy kurátorunk, akivel együtt dolgozunk, az ő segítségét kérjük mindig, de együtt is szoktunk válogatni a jelentkezők e-mailjei közül.”
Hiszen a csapatmunka az csapatmunka: ahogyan az üzletvezető együtt válogatja ki két sommeliér-vel a kis pincészetek borait a borlapra, a jelentkező művészek munkáit is hozzáértők nézik át. Mindenki segít mindenkinek – Tibor szerint ez is a siker titka. Ha van is döntő szó, ha minden területnek van is külön szakértője, mindenki megszólalhat. Egy gazdasági vezetőnek miért ne lehetne ötlete az étlappal kapcsolatban? Határok vannak, de flexibilisek. Pont úgy, hogy béke legyen, kreativitás és mindenekelőtt – vagy mindenek mögött? – virágzó üzlet.
A közös erőből pedig közös az öröm. Hogy ennek hajtóereje vagy végeredménye-e a mindennapi teltház közepén törökülésben, zokniban borozó öltönyös üzletember, azt pedig már nem is fontos eldönteni. Egyszerűen így van ez jól.
Kanicsár Ádám András
Fotók: Sáfár Krisztián
