Életmód

„A remény az utolsó dolog, amit elveszíthetünk” – Interjú Andrés Yunior Gómezzel a kubai melegek életéről

Idén áprilisban ünnepeltem a harmincadik születésnapomat, és e szép kerek évforduló alkalmából egy kubai nyaralással ajándékoztam meg magamat. Az úton nem volt kísérőm, így adta magát, hogy befizetek néhány szervezett programra. Jó homoszexuálishoz híven az egyik ilyen esemény egy, a havannai meleg éjszakát bemutató kocsmatúra volt. Engem általában nehéz bármivel is lenyűgözni, idegenvezetőnknek, Andrés Yunior Gómeznek – művésznevén Yunitónnak – azonban sikerült. Nemcsak a kubai LMBTQ közösség múltjáról és jelenével kapcsolatos tudása volt lenyűgöző, de személyében egy nagyon tehetséges művészt is megismerhettem. Mivel Kuba Magyarországon meglehetősen ritkán szerepel bármiféle híradásban, és az emberek többsége legfeljebb annyit tud róla, hogy a 21. században is töretlenül építik a kommunizmust, így úgy gondoltam, mindannyiunk számára érdekes és tanulságos lehet kicsit többet, más szemszögből is megtudni e karibi országról. És persze ezek után ki más, ha nem Andrés lett volna ebben a segítségemre.

 

Andrés Yunior Gómez

 

Hogyan jellemeznéd szülőhazádat annak, aki még soha nem járt ott?

Kuba forró, bohém, sznob, eklektikus, gazdag történelmű és kultúrájú ország, amelyet gyakran alulértékelnek, vagy beskatulyáznak szocialista turistaparadicsomként. Változik az ország és míg a kormány az egyik irányba terelné a társadalmat, addig az az ellenkező irányba haladna.

Kuba egyet jelent az örömmel, a zenével, a koktélokkal, a szexszel, a tánccal, az izzadtsággal, a tudással, de ami a legfontosabb: a boldog emberekkel. A vérünkben van, hogy barátságosak és vidámak vagyunk minden válság ellenére is, amelyen keresztül kellett mennünk. Mindig jut idő egy csésze kávéra, kifogás a bulizásra, de ugyanakkor keményen is dolgozunk – még ha nem is a legpontosabban.

A humorérzékünk az a hajó, ami segített keresztülvinni minket oly sok nehézségen. Kubában az emberek szeretnek, megölelik és megcsókolják egymást, kimutatják az érzelmeiket. Talán az időjárásnak lehet köze ehhez.

A jövő nagy kérdőjel. Kuba vendégcsalogató, egyre szabadabb, nyitott, és nem olcsó. Olyan ország, ahol a hajléktalan is tud írni-olvasni, de néha egyáltalán nem úgy érzi magát az ember, mintha a 21. században lenne, és az a normális, ha nem vagy online elérhető. A szégyenlősség ismeretlen fogalom: az emberek bámulnak, kéretlenül kérdezgetnek. Rum, koktélok, szivarok, és az állandó zene, na meg tánc az, ami mindenhol szembejön.

Kubában türelmet tanul az ember. Nemcsak az ide érkezők, de a helyiek is. Az egyik leggyakoribb mondásunk úgy szól, hogy „nyugodj meg, és működj együtt.”

A turisták által kevésbé ismert Kuba szerényen, már-már szegényen él. Szürke és zöld. A legszegényebb kubaiak azok, akik az utolsó kenyércsücsküket is megosztják, és még a legnehezebb időkben is csak mosolyognak, mert úgy vallják, „a remény az utolsó dolog, amit elveszíthetünk.”

Kuba keserédes, érdekes, gyönyörű és ínycsiklandozóan összetett. Valami más.

 

Havanna – belvárosi utcakép

 

Az LMBTQ közösségről milyen véleménnyel vannak a kubaiak?

A társadalmi közvélekedésre nagy hatással volt és van a turizmus.

Onnantól, hogy a kilencvenes évek elején összeomlott a Szovjetunió és szigorodtak az Egyesült Államok szankciói, a beköszöntő súlyos válsággal egyre inkább elszaporodott a kényszer-prostitúció. A kormány persze igyekezett megállítani, de ez lehetetlen vállalkozás volt. A velejáró szexturizmus volt az, ami sokak szemét felnyitotta. Meleg férfiak, akiket korábban elutasítottak és megvetettek, hirtelen családjuk fő eltartóivá váltak az így befolyó jövedelemből. A prostitúció virágzásával a magukat biszexuálisnak vallók száma is megszaporodott.

A külföldi filmek és sorozatok, amelyek az elfogadás és tolerancia üzenetét hordozzák, szintén formálták a gondolkodásunkat. Minden ellentmondása ellenére, amely javarészt abból fakad, hogy a Castro-család egy tagja vezeti, a Nemzeti Szexuális Oktatás Központ (El Centro Nacional de Educación Sexual – CENESEX) is rengeteget tett az LMBTQ-jogokért és a homofóbia leküzdéséért. Ugyanígy kiveszi a részét a dologból a kubai filmipar is, bár a médiából, elsősorban a kubai televízióból még mindig hiányzik egy meleg műsorvezető, vagy főszereplő, akinek a jelenléte segítené a közösség elfogadását.

Azokat a meleg férfiakat, meleg párokat, akik alkalmazkodnak a heteronormatív elvárásokhoz, könnyebben elfogadják és tisztelik. A nőiesebb melegeket, valamint a transz nőket inkább az éjszakai élethez kötik, de ez nem jelenti azt, hogy egy transz nőt, aki ízlésesen öltözködik és sminkel, ne fogadnának el a munka világában, vagy akár egy oktatási intézményben, óvodában – persze van rá esély, hogy felüti a fejét a transzfóbia.

A média minderről gyakorlatilag hallgat, a televíziós műsorokban a meleg karakterek nevetség tárgyai –  szexualitástól mentesek, és ha csók is csattan el két azonos nemű között, az csak azért van, hogy szórakozhasson rajta a néző. Mint kommunikációval és írással is foglalkozó ember, hiszek benne, hogy egy meleg hős segítene ezen. Legutóbb, amikor melegek bukkantak fel a televízióban, az az ország egyik legnépszerűbb szappanoperájában volt, ahol az egyik meleg srác tönkretett egy „boldog, heteroszexuális házasságot” és megfertőzte a férjet HIV-vírussal. Egy másikban egy leszbikus nő szerepelt, aki frissen jött ki a börtönből. Hol van azoknak az ábrázolása, akik életeket mentenek, családokat segítenek, normálisan és boldogan élnek közöttünk ugyanúgy, mint bárki más?

Mindazonáltal az utcán, a hétköznapokban a meleg emberek látványa elfogadott. Látni kézen fogva sétáló párokat, akik akár meg is csókolják egymást anélkül, hogy bármi atrocitás érné őket, de a legtöbben persze próbálnak inkább belesimulni a tömegbe.

Ez a kis anekdota talán segít jobban megérteni, hogyan vélekedik a legtöbb ember az LMBTQ közösségről. Néhány nappal ezelőtt egy taxis, akivel rendszeresen utazom, azt mondta: „Nincs semmi bajom a melegekkel, de nem értek egyet azzal, hogy házasodhassanak. Az a sok transzvesztita éjszakánként az utcán, az sem normális.” Így működik a melegek elfogadása Kubában: „Nincs semmi bajom velük, de…

 

Havanna a távolból

 

Te milyen szellemben nőttél fel? Nehéz volt elfogadni és mások által elfogadtatni magadat?

Biszexuálisként nőttem fel. Ez egy elhatározás volt, amiről tudtam, hogy hamis, de a társadalom elhitette velem, hogy melegnek lenni nehéz, és az elutasítottság, valamint a szexuális fertőzések miatt veszélyes is. Úgyhogy próbáltam elnyomni magamban a meleg fiút, de ahogy értem, úgy vált bennem egyre erősebbé a vonzalom, még akkor is, ha egyébként kényszerítettem magam a lányokkal való ismerkedésre. Iszonyúan fárasztó volt. Ennek a bujkálásnak része volt az is, hogy azzal kívántam bizonyítani a saját férfiasságomat, hogy nem féltem meleg barátokkal körbevenni magamat. Egy napon aztán előbújtam egy nálam idősebb és nyíltan meleg barátomnak, akinek a szavai örökre az emlékeimbe vésődtek: „Biztosnak kell lenned abban, hogy valóban ezt akarod. Ebben az országban nem számít, mennyire vagy jó a munkádban, elsősorban mindig meleg leszel. Ha orvos leszel, nem azt fogják mondani, hogy jó orvos vagy, hanem azt, hogy meleg, de jó orvos.

Rengeteget segített, amikor megtaláltam a szerelmet. Magabiztos lettem, ki mertem állni mások elé és érvelni a saját igazam mellett.

Amikor édesanyámnak előbújtam, az első kérése – amit én szörnyen viccesnek találtam – az volt, hogy ne öltözzek női ruhákba. A transzfóbia nagyon erősen jelen van Kubában, még a meleg közösségen belül is. Létezik egyfajta hierarchia, amiben a transzvesztiták vannak legalul. Még rosszabb a helyzetük, ha feketék és szegények. Kegyetlenül hangzik, de a transzfóbiával kevert rasszizmus és elitizmus nagyon is létező dolog.

Noha én egyiknek sem voltam soha elszenvedője, dolgoztam bárokban és éttermekben, járom az utcákat és látom, hogyan élnek az emberek. Az alatt a rövid idő alatt, amíg a Nemzeti Szexuális Oktatás Központban dolgoztam, szintén rengeteget tapasztaltam, de tanultam is, így mostanra megvan a megfelelő érvrendszerem, ha valakivel vitatkozni kell. Hiszek benne, hogy kellő elszántsággal változtatni lehet az LMBTQ közösségről alkotott képen.

A barátaimnak 19 évesen bújtam elő, az első párom 20 éves koromban lett. A legtöbb barátom a mai napig heteroszexuálisok közül kerül ki, mert hiszek az integráció erejében. Büszke, nyíltan meleg férfi vagyok, de nem tartom magam klasszikus értelemben vett aktivistának, melegfelvonulásra sem járok – illetve, ahogy itt hívjuk, meleg konga. De úgy gondolom, hogy a magam diszkrét módján teszek a közösségért. Emberekkel beszélgetek, meghallgatom a véleményüket, kijavítom őket, a nyelvhasználatukat.

 

Andrés (j) és párja

 

Mit gondolsz, a kubai LMBTQ közösség számára mik lehetnek a következő lépések? 

Közösségünk újabban kifejezetten dühös amiatt, ami mostanában zajlik. Az alkalmanként megnyilvánuló homofóbia ellenére a melegek általános elfogadottsága sokat javult, a kormány mégis számos ígéretét visszavonta. Például ígérték, hogy az azonos neműek házasságát beleveszik az új alkotmányba. Ment is mindenhol a propaganda, hogy szavazzunk igennel rá, aztán egyszer csak kikerült a szöveg tervezetéből ez a rész, mondván, hogy a metodista egyház ragaszkodik a „hagyományos családhoz” és nem lenne helyes, ha a kormány úgy fogadná el az azonos neműek házasságát, hogy az állampolgárok többsége nem áll még rá készen.

Nem gondolom, hogy ez így van. Az elmúlt évek legnépszerűbb kubai filmjei transzvesztitákról és transz emberekről szóltak (Viva és Vestido de novia), minden idők egyik legnépszerűbb filmje pedig egy meleg és egy heteró srác barátságáról szól még 1992-ből (Fresa y chocolate). A meleg kongán is évről évre azt látni, hogy heteroszexuálisok tömegei állnak ki az egyenlő jogokért. Persze mindig lesznek olyan emberek, akiknek ez nem tetszik, de miért nem kezdeményezünk párbeszédet és törekszünk inkább a békés egymás mellett élésre?

Mariela Castro, a CENESEX igazgatója tett ezt-azt a melegek jogaiért, de az ügy túlságosan átitatódott politikával, miközben az emberekről kellene szólnia. Nem tudom a világ mennyit tud arról, mennyire homofób volt a kubai forradalom a hatvanas évektől egészen a kilencvenes évekig. De úgy tűnik, hogy minden egyes alkalom, amikor a Castro-család egy tagja kiáll védeni a jogainkat, jó alkalom arra, hogy egyben tisztára mossák a forradalom ez irányú megítélését.

 

Andrés Yunior Gómez: A love full of past

 

Május 11-én volt egy nem engedélyezett pride felvonulás, ami a nemzetközi sajtóban is nagy visszhangot kapott. Mi az oka annak, hogy illegalitásban kellett megszervezni?

Igen, valóban volt egy alternatív felvonulás Havanna belvárosában. Ez volt az emberek reakciója arra, hogy a CENESEX az Egészségügyi Minisztérium utasítására, a politikai helyzetre hivatkozva törölte az éves meleg kongát. Politikusaink attól tartanak ugyanis – vagy legalábbis ezt állítják –, hogy a venezuelai kormány melletti kiállás eredményeként súlyosbodó embargó miatt ellenforradalmi erők szabotálták volna az eredeti rendezvényt, és saját céljaik, valamint üzenetük propagálására használták volna fel.

Mindezek ellenére az LMBTQ közösség úgy döntött, szeretne békésen felvonulni. Azonban rengeteg rendőr özönlötte el az utcákat, és megindultak a letartóztatások is, hiszen hatósági engedély nélkül tilos ilyen jellegű rendezvényt szervezni. Aztán az egész káoszba és erőszakba fulladt, ami nem meglepő, mert a közösségünknek elege van az elnyomásból. Nem véletlen, hogy több nemzetközi médium is a kubai Stonewall-lázadásként számolt be a felvonulásról.

Sajnos én nem tudtam kimenni az eseményre, mert egy turistacsoportot kísértem és a munkaadóm nagyon szigorú, de szégyellem magam a hatóságok barbár magatartásáért. Egy barátom előtte este írt nekem egy SMS-t, hogy semmiképp ne menjek ki, mert direkt a belvárosban lesz a felvonulás, ahol sok a turista, akik így majd láthatják, milyen kegyetlenül bánik a rendőrség az emberekkel. De nemcsak a publicitása, hanem a megtorlása is keményebb lesz emiatt. Így visszagondolva és látva a bejegyzéseket a Facebookon, inkább már gyávának érzem magam, amiért nem mentem, de egyszerűen muszáj volt dolgoznom.

Azóta minden halad a megszokott rendben, de ez a felvonulás mindenképpen húzott egy határvonalat közösségünk történetében. A megtorlás kemény volt, de az államhatalom büszke rá, ami csak kiemeli, mennyire homofóbok is valójában. Azzal igazolják, hogy ezáltal sikeresen „megvédték” a forradalmat.

Ellenforradalmi eseményként állítják be minden létező kommunikációs csatornán és az állami médiában is, de vicc az egész, hisz nem is tudják bizonyítani, hogy a szocializmus ellenségei szervezték. Az igazság az, hogy a felvonulás közösségünk elemi igénye volt az önkifejezésre és egyenlő jogaink békés követelésére anélkül, hogy akár egy politikus is beleüsse az orrát. És mindez így is volt egészen addig, amíg a rendőrség erőszakba nem fullasztotta az egészet.

 

Andrés Yunior Gómez: A kiss

 

Evezzünk kicsit vidámabb vizekre. Említetted, hogy különösen a havannai belvárosban fordul meg sok turista. Melyek azok a helyek, amiket kimondottan meleg vendégeknek ajánlanál?

Van néhány meleg bár a városban, de szimpla üzleti megfontolásból a legtöbb egyéb szórakozóhely is tart úgynevezett meleg napot. Tudni kell, hogy a bulik későn, este 11 után indulnak be igazán. Néhány helyen éjfél körül van drag queen show, ami akár egy órán át is eltarthat, majd ezt követően indul a zene és a tánc.

Ha ki kellene emelnem néhány helyet, az egyik mindenképpen a Las Vegas bár, ami azon kevés meleg bárok egyike, amik a hét minden napján nyitva tartanak, népszerű drag műsorokkal. Fontos megjegyezni, hogy trikóban vagy rövid ujjú pólóban ide nem engednek be. Rendszeresen állnak is a bejárat előtt árusok kölcsönözhető hosszú ujjú ingekkel és pólókkal a felkészületlenül érkezők számára. Nem éppen ez a legmenőbb bár, rengeteg a férfi prostituált, de ha elengeded magad és kellő humorral fogod fel, nagyon jó buli kerekedhet belőle.

Szombat esténként fél 11 után a Nemzeti Színház ad otthont az El Divino partiknak. Itt is van műsor, meg jóval nagyobb tánctér, és mivel drágább a belépő, a helyiek is többre tartják. Valójában szinte semmi különbség nincs a két, már említett hely között.

Aztán vannak még más helyek is, mint például az XY bár, vagy az El Mixto, amelyek szintén minden nap nyitva állnak. A King Bar melegbarát, a La Esencia hétfő esténként, a Pazilla szerda esténként tart tematikus meleg bulikat.

Érdemes még megemlíteni Havannában a Mi Cayito-t, ami a helyi meleg strand – itt néha bizony érdekes dolgok történnek a bokrok között.

A prostitúcióval mennyire jár együtt a HIV? Milyen jelenleg a kubai HIV-helyzet?

Kubában, ha nem monogám párkapcsolatban élsz, a családod és a barátaid rendszeresen figyelmeztetnek: „légy óvatos, az utcák rosszak.” Ez azt jelenti, hogy ha óvatlan és felelőtlen vagy, nagyon könnyen elkaphatsz valami nemi betegséget. De ez, úgy gondolom, mindenütt így van a világon.

Hazámban a HIV mai napig hatalmas stigmának számít. Vannak ismerőseim, barátaim, akik HIV-vel élnek, és sokan közülük el sem merik mondani annak, akivel ismerkednek, inkább gumit használnak, nehogy elterjedjen róluk, hogy fertőzöttek. Vannak, akik emiatt álmodni sem mernek párkapcsolatról, és ez befolyásolja a viselkedésüket is. Hozzá kell azonban tenni, hogy az egészségügyi ellátás ingyenes, és a kormány – erejéhez mérten – igyekszik segíteni a HIV-vel élőkön. Nemrég olvastam, hogy hamarosan elérhetővé válik a PreP, ami fantasztikus dolog, és bízunk benne, hogy így csökkenni fog az újonnan fertőzöttek száma. A helyzetet persze nehezíti az embargó, de csodálatos orvosaink vannak, akikben bízhatunk. E tekintetben úgy gondolom, példaértékűek lehetünk az egész világ számára.

 

Andrés Yunior Gómez: Love & Protection

 

Andrés, zárásul kérlek, mesélj még kicsit magadról. Mivel foglalkozol az idegenvezetés mellett, hogyan telnek a mindennapjaid?

Közösségi kommunikációból diplomáztam. Egy ideig dolgoztam az Információs Központban, majd a CENESEX-ben, aztán mint oly sok végtelenül alulfizetett diplomás, magam mögött hagytam a közszférát, és először pincérnek álltam. Majd egy airbnb hotelben főztem, most pedig főállásban idegenvezetőként dolgozom. Utóbbit négy éve csinálom és imádom. De emellett írok, festek, és az alkotásaimat igyekszem bejuttatni galériákba, ami nem könnyű, ha nem művészeti iskolában végeztél. De türelmes vagyok, és hiszek benne, hogy minden okkal történik. Az írott és festett alkotásaimmal történeteket, gondolatokat igyekszem megosztani a hazámról, az életemről és az emberekről, akikkel találkozom. Nem utolsósorban pedig vannak dolgok, amiket nem mondhatsz ki hangosan, de a művészet varázsa ezt is képes megoldani.

A párom története hasonló. Ő is pályaelhagyó, és szintén pincérnek állt, máskülönben képtelen lenne bármiből is megélni, olyan rosszak a fizetések. És ez teljesen normális Kubában. Ezért van annyi pszichológus, mérnök, orvos, újságíró, történész, aki ma taxisofőrként, szakácsként, pincérként, vagy éppen biztonsági őrként dolgozik.

Néha gondolkodom rajta, hogy kipróbálnám az életet más országban, de csak rövid távon. Képtelen lennék végleg a hátam mögött hagyni Kubát. Itt élnek a barátaim, a szüleim, édesanyámnak én vagyok az egyetlen fia. Kizárólag pénzért, hogy aztán pénzkiadó automataként funkcionáljak az itthoniaknak, nem lennék hajlandó elmenni.

Megvannak persze a magunk társadalmi és gazdasági nehézségei, mindezek ellenére azonban szerencsésnek érzem magam, és boldog életem van itt. Szeretek és szeretve vagyok, csodálatos és támogató emberek vesznek körül, számos okom van rá, hogy mosolyogjak. Ahogy korábban említettem: „A remény az utolsó dolog, amit elveszíthetünk.”

Waliduda Dániel

 

Andrés Yunior Gómez: Self portrait

 

CC header banner – 2019 júl
Previous post

Újabb városban bukkannak fel LMBTQ jelzőlámpák

Next post

Budaházy tutira börtönbe akar kerülni: ismét Pride-rendezvényt zavart meg