Egységben az erő – tartja a mondás, ám minél sokszínűbb és sokrétűbb egy társadalom, annál nehezebb „betartani” az ígéretet: összekovácsolódva, egymást segítve élni és alkotni. Mindig azt mondom, számomra nem prioritás, hogy hozzám hasonlóan gondolkodó emberekkel vegyem körül magam, hisz ha ezt várnám el a világtól, csakis csalódás várna rám. Sosem lesz olyan, hogy maximálisan azonosulni tudunk minden ember vallásról, politikáról, magánéletről alkotott elképzeléseivel, ami viszont abszolút elképzelhető volna – számomra –, hogy nyitottan, türelmesen nyilatkozunk a magunk meglátásairól, és épp ilyen érdeklődve, befogadóan hallgatjuk meg, olvassuk el mások álláspontját. Másképp mégis honnan tudhatnánk, mi az, amit támadunk, ami ellen ágálunk, és ami még lényegesebb: hogyan építhetnénk kommunikációs hidat, hogyan találhatnánk közös kompromisszumhalmazt az egymástól eltérő elvek szónokai és képviselői között, ha zsigerből hátat fordítunk nekik?
Nem szeretem a narratívát, amely szerint minden jobbos homofób, és minden balos hazaellenes. Nem írom le azonnal azt, aki félreértelmezi a PRIDE események és az LMBTQ aktivizmus fontosságát – inkább megpróbálom elmagyarázni neki, miért nem érdemes emberjogi kérdéseket összekeverni a propagandával, időről időre elismételve a varázsmondatot: „értem az álláspontodat, annyit tennék hozzá, hogy…”, ahelyett, hogy azt mondanám: „nincs igazad”, esetleg „hülye vagy”. Nem mindig könnyű, és nem is ment mindig, de mostanra hozzászoktattam magam – nem azért, mert mazochista vagyok és imádok szenvedni idegesítő párbeszédek során, hanem mert minden beszélgetést lehetőségként élek meg arra, hogy közelebb hozhassam az ellenpólusokat, még akkor is, ha tízből nyolc esetben nem sikerül, és a beszélgetőpartnerem végül azzal zárja le a csevejt, hogy egyszerűen hazugnak nevez.
Azt azonban nekem is nagyon nehezemre esik megemészteni, feldolgozni és felfogni, amikor valaki hajszálpontosan ennek az ellenkezőjét tűzi ki céljául, és szánt szándékkal feketít be közösségeket, hitrendszereket, ideológiákat – teszi mindezt azért, hogy az övé igazabbnak hangozzon, és hogy erőnek erejével szétrombolja a tőle eltérően gondolkodó és élő emberek életterét, ellehetetlenítve őket, jogfosztottságba taszítva egy szubkultúrát, veszélybe sodorva annak tagjait, tudatosan bujtogatva embereket arra, hogy gyűlöljenek, megvessenek és támadjanak. Bár elsőre biztosan logikus és olcsó lépésnek tűnik, hogy új követőket, híveket, katonákat szerezzenek maguk mellé, ez a fajta agresszív kommunikáció úgy forgácsolja szét a társadalmat, hogy a széthúzás, az erőszak, a düh, a bosszú, és az áldozat-tudatállapot úgy rohasztja el a népet, hogy generációk zúzódnak be az indulat-darálóba, melyet „kikapcsolni” sokkal nehezebb lesz, mint bekapcsolni.
Egy olyan periódus köszönt be Magyarország életében, amely a kollektív tudat módosítását tűzi ki célul – ezt pedig remekül és rettenetesen példázza, hogyan gyártanak egyesek anti-LMBTQ szórólapokat, melyeket a Budapest Pride szervezőinek, vagy szimplán csak az LMBT propagandának tulajdonítanak, hogy megtévesszék és félrevezessék azokat, akik nem tudnak vagy nem akarnak szélesebb körből tájékozódni. Tetszik vagy sem, mi lettünk az „új migránsok”, és a következő időszak arról fog szólni, hogy vastag bőrt, erős kart, és nemes szívet kell növesztenünk: úgy kell küzdenünk az elnyomás és ellehetetlenítés ellen, hogy nem alacsonyodunk le a fröcsögés és fejvesztett védekezés / támadás szintjére – helyette edukálnunk kell a körülöttünk élőket, kedves és következetes tónusban beszélni, írni az LMBTQ embereket érintő jogfosztottságról és diszkriminációról, és ami a legfontosabb: nem szabad egymás ellen fordulnunk a közösségen belül.
Túl sok olyan leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer egyén és szervezet van, amelynek a kommunikációja a szubkultúránk más csoportosulásait próbálja megsemmisíteni, túl sokan fújunk egymásra oktalanul, és túl sokan próbálkoznak felmászni a piedesztálra azzal az eszközzel, hogy másokat letaszítanak onnan, kihasználva a közösségünk szétziláltságát ahelyett, hogy közös erővel építenénk egy lerombolhatatlan egységet, amiben mindenki a maga módján, a maga eszközeivel kamatoztathatja a tehetségét. Tisztelettel, szeretettel kérem mindannyiunkat – tartsunk össze, mert mire ez a vihar elcsendesedik, vagy elgyengülünk a felesleges konfliktusokba feccölt harcokban, vagy acélosodunk, és bebizonyítjuk önmagunknak, egymásnak, és az egész világnak, hogy az LMBTQ közösség megtörhetetlen. Én hiszek bennünk. És te?
Steiner Kristóf
Fotók: Nimrod Dagan, Wertheimer Kinga
Dombos Tamás – „Ha csendben maradunk, nem fogunk eredményeket elérni”
