Miután a vírusszámom elért egy szintet és nyár közepén két hétig tartott kijönni a náthából, a Mária utcai gondozónő úgy döntött, ideje elkezdeni a gyógyszeres kezelést. Ezt Budapesten a Szent László Kórház biztosítja. Mi vár majd ott rám? Számtalan forgatókönyv pörgött a fejemben, mielőtt először léptem be a HIV-fertőzötteket ellátó 14-es számú épületbe.
Őszintén? Elképzelésem sem volt, mi vár majd rám első alkalommal. Szerencsés gyerek- és fiatal felnőtt-korom volt, egy ovis sérv- és egy alsós mandulaműtétet leszámítva nem sok közöm volt a kórházakhoz. Egy dolgot tudtam: első alkalommal nem akarok egyedül menni. Megkértem hát azt a barátomat, aki egykor a szűrésre is elkísért, hogy jöjjön el velem. Ekkor már 9 hónapja voltam HIV pozitív. Napsütötte augusztusi kora reggelen metróztunk a Nagyvárad térig és természetesen már ébredéstől kezdve ideges voltam amiatt, mi vár majd rám.
Nem is a jövendőbeli orvosomtól, Magyarország legismertebb HIV-szakértőjétől vagy a nővértől féltem, hanem a környezettől. Nem időpontra mentem, ugyanis itt nincsenek időpontok, csak a napot adják meg, de azon belül reggel 7 és 11 között bármikor érkezhetsz. Ami egyben azt is jelenti, hogy nem lehet kiszámítani, mikor hányan vannak éppen a váróban. A váróban, amely ugyanolyan, mint bármely kórház bármely várója. Körben a fal mentén székek, látni, ki jön be és ki megy el. Volt már, hogy nyitásra értem oda és egyedül voltam, máskor meg öt perc alatt ugyanebben az idősávban tízen lettünk.
Féltem attól, hogy ismerősbe futok már az első alkalommal. És szabályosan rettegtem, hogy olyan ül majd ott, aki engem nemcsak látásból, de névről is ismer. Én őt azonban nem. Akármikor megyek, a gyomorgörcs azóta sem múlik, legfeljebb csak enyhül. Miért félek? Én akarom kontrollálni, ki tud a státuszomról és ki nem. De minden alkalommal, amikor belépek a váróba és ott ül a sok idegen, azon gondolkodom, ki lát meg? Ki kotyogja majd el az ismerőseinek? Azok meg továbbadják a hírt, és így szépen lassan az egész város tudomást szerez róla.
Démonommal már rögtön az első érkezéskor szembe kellett néznem, ugyanis nem sokkal azután, hogy mi a barátommal megérkeztünk, belépett egy ismerős. Nem közeli, de tudtuk, ki a másik, közös barátok és a Facebook révén követtük egymás életét már jó ideje. Akkor ott nem beszélgettünk, csak biccentettünk egymásnak. Két évvel később, amikor először beszéltünk erről, kiderült, hogy mindkettőnknek az az augusztusi reggel volt az első alkalom.
A várakozók nagyon sokfélék. Tagadhatatlan, hogy a többség felnőtt meleg férfi. Sokan érkeznek párban, de még többen egyedül. De láttam már heteroszexuális párokat, idős nénit, távol-keleti hölgyet és rabot is bilincsben, rendőri kísérettel. Ahogy ott várok, alábbhagy a gyomorgörcs, biztonságban érzem magam. Ezek az emberek itt körülöttem talán ugyanazzal a gondolattal, ugyanazzal a félelemmel indulnak útnak három havonta, mint én. Mindannyian ugyanazt a stigmát viseljük, ugyanazzal a betegséggel kelünk és fekszünk. De ott, abban a kis váróban mégsem hangzik el hangos szó, nem indulnak el beszélgetések, csak meredünk magunk elé, nyomogatjuk a telefonunkat, köszönünk az új belépőknek és elköszönünk azoktól, akik már kézhez kapták a receptjüket.
A várón túl pedig ott várnak a nővérek, akik a világ legtüneményesebb teremtményei. Hangjuk nyugtató hatással van rám. Mosolyognak, mozdulataikból árad a szeretet, a segíteni akarás. A közös kézmosójuk feletti tükör tele képeslapokkal, amiket a betegek a világ legkülönbözőbb tájairól küldtek nekik. A vérvétel alig pár percet vesz igénybe, a nem kevésbé barátságos és jó kedélyű doktor úrral a beszélgetés és a receptfelírás sem tart tovább. Nekik köszönhetem, hogy végül aztán minden alkalommal mosolyogva sétálok ki a Szent László Kórház kapuján.
Egy 29 éves meleg férfi naplója arról, mit jelent HIV-pozitívként élni Magyarországon. A sorozat korábbi részeit itt találod: első fejezet, második fejezet és harmadik fejezet.
Mayer Károly
