Életmód

Pozitív, II. fejezet – A fertőzés után

A Pozitív első fejezetét ide kattintva olvashatod el.

Nehéz volt felkelni egy olyan éjszakát követően, amiből több óra emléke köddé vált. Viaskodott bennem a rosszullét, a szégyenérzet és a félelem. Egy olyan ország nagyvárosában ért a vasárnap reggel, amelynek meleg közössége hírhedten fittyet hány a HIV-re és más nemi betegségekre. Miközben a kádat teleeresztettem vízzel, átvizsgáltam a testemet. Nem éreztem nyomát annak, hogy bárki belém élvezett, vagy akár csak belém hatolt volna. Vizelés közben azonban nem tudtam nem észrevenni, hogy a makkom alatt sebes lett a bőr. Összerándult a gyomrom és beleremegtem az ijedtségbe. 

Önszántából senki nem gondol bele abba, hogyan reagálna arra, ha váratlanul lesújtana a hír: HIV-pozitív. Vagy abba, mi történne a következő napokban, hetekben, hónapokban. Én sem képzeltem el azelőtt sohasem. Persze az évek során átélt rutinszerű szűrések alkalmával mindig ott volt bennem a drukk, az enyhe félelem. A legrémisztőbb jövőképek forognak ilyenkor az ember fejében. De ezúttal összehasonlíthatatlanul más volt minden. Éreztem, hogy baj van. Nem kellettek ehhez tünetek sem. Már a kiszolgáltatott éjszaka utáni napokban érezte a szívem és súgta az eszem. „Készülj fel, Karcsi! HIV-pozitív vagy.” Lefekvés előtt minden este ezt mormoltam magamban, hosszú órákon át.

Aztán a testem is válaszolt. Óramű pontossággal, két héttel később egy vasárnap reggelen hőemelkedésem lett. Majd jött a hasmenés, végül erős rosszullét, láz. Dolgozni is alig bírtam. Aztán lassan felgyógyultam, mint bármely másik betegségből. Ősz végére járt, sőt. Számoltunk vissza karácsonyig. Tisztában voltam vele, hogy sokáig nem halogathatom az elkerülhetetlent és el kell mennem szűrésre. Az ünnepek közeledtével azonban nem volt bátorságom megtenni. Nem akartam úgy a családommal lenni, vagy az új évet köszönteni, hogy ez jár a fejemben. Időt akartam nyerni.

Január elején viszont nem volt visszaút. Sötét téli késő délután volt és a kanapémon ülve hirtelen felindulásból ráírtam egy orvos barátomra. Kértem, kísérjen el a Karolina úti anonim HIV-szűrésre. „Nem lesz semmi baj” – mondta az odafelé vezető úton és a rendelőben is. Gyorstesztet kértem, amelynek az eredménye 15-20 percen belül kiderül. A várakozás során az előtérben ültünk és a félig nyitott ajtónál ráláttam az adminisztrátor hölgyre, amint átfutja a tekintete a gyorsteszteket, melyik mutat már eredményt. Sosem fogom elfelejteni, ahogy az egyiken megakadt a tekintete. Hosszan elidőzött rajta, egy táblázatot is ellenőrzött. Ezek voltak életem leglassabban múló pillanatai. Tudtam, hogy az én tesztemet nézi, és amikor közeledett a félig nyitott ajtó felé, már biztos voltam benne, hogy amit addig is sejtettem – de titkon, mindennek mélyén reméltem, hogy tévedek –, bekövetkezik.

A belső szobába kísért, ahol az orvos, egy segítőkész, fiatal szakember várt. Leültetett és megnyugtatott. Nem ér véget az életem, az időben felismert és kezelt fertőzéssel ma már ugyanúgy teljes értékű és hosszúságú életet lehet élni, mint HI-negatív társainknak. Kérdezte, van-e, aki hazakísérjen? Van-e, akivel tudok róla beszélni? Sor került egy második vérvételre is. Ez már nem az ujjbegyből tesztpapírra cseppentett vér volt, hanem injekcióval az érből vett. Az eredményről egy-két héten belül tájékoztatnak, mondta. Ha az is pozitív eredményt mutat, sor kerül egy harmadik vérvételre is. Ha az is pozitív, akkor hivatalosan is HIV-pozitív vagyok. A magyar egészségügy szemében is.

Visszatérve az előtérbe a barátom várt rám. „Minden rendben?” – kérdezte, én pedig mosolyogva, nyugalmat erőltetve az arcomra és a mozdulataimba, rávágtam, hogy persze, indulhatunk. Legalább tucatnyi idegen állt és nézte végig a folyosón, ahogy vesszük a kabátunkat és távozunk. Már nem emlékszem, hogyan osztottam meg életemben legelső alkalommal valakivel azt, hogy HIV-pozitív vagyok. Csak arra emlékszem, hogy megindultak a könnyeim és elsírtam magam a Karolina út közepén. Mivel kísérőmmel közel laktunk egymáshoz, így majdnem hazáig mentünk együtt, szinte néma csendben. Nem volt mit mondanom. Felajánlotta, hogy nálam alszik, de megköszönve elutasítottam. Könnyebbnek éreztem, ha egyedül birkózom meg ezzel, a lakásom magányában.

Történetem fonalát tovább fűzve mondhatnám, hogy a következő napok nehezek voltak, de ez nem igaz. Noha a következő reggelen nem akartam elhinni a valóságot, tekertem volna vissza az idő kerekét addig a végzetes éjszakáig, szépen lassan mégis elfogadtam a tényeket. Nem is tehettem volna mást. Nem tudom, az én helyzetem mennyiben tér el pozitív társaimétól. Nem tudok nevet vagy legalább arcot társítani fertőzőmhöz. Nincs kit gyűlölni, nincs kinek a mocskos kurva anyját szidni, nincs kinek a fejéhez vágni egy téglát. Csak mi ketten vagyunk. A fertőzésem és én.

Innen folytatom.

Mayer Károly 

Previous post

Tegnap óta Európa újabb pontján házasodhatnak az azonos nemű párok

Next post

Vacsora a lemenő nap árnyékában