Emlékszem, mikor egyedül jártam kondizni, mindig úgy éreztem, hogy vannak különböző szigetei a konditeremnek. Vannak a futógépek, vannak a gépek, ahol nagyon erős emberek nagyon hangos hangokat adnak ki, vannak azok a gépek, amiket többnyire nők használnak – vagy a volt lakótársam, aki sokkal öntudatosabb melegként sokkal kerekebb feneket akart – és van a súlyzós sziget, ami tele van súlyzókkal és ismételten rendkívül erős emberekkel, akik használják őket, méghozzá rendeltetés szerűen.
Számomra mindig ez a sziget volt a legfélelmetesebb. Hogy miért? Mert úgy éreztem, itt tudok a legidiótábban kinézni. Túl kevés súlyt emelsz, rosszul tartod a súlyzót, nevetségesen szenvedsz, rosszul végzed a gyakorlatot. És folyton ott van benned a paranoid félelem, hogy mindenki téged néz és mindenki kinevet. Mert mit csinál ott az a puhány gyerek, nézd már, hogy az ötkilós súlyzóval is szenved… Éppen ezért mindig kerültem ezt a szigetet.
Kivéve most. Most, hogy én is tudtam, hogy mit, hányszor, pontosan hogyan és milyen gyakorlattal egy párban kell csinálnom, kellő önbizalommal mentem oda a súlyzókhoz, hogy nekikezdjek. Már nem kellett a Gilda Max személyi edzője, Gyula. Itt megtanított arra, amire szükségem van, nem tudtam hibázni.
Nagy volt a stressz? – Igen.
Féltem, hogy hülyén nézek ki? – Igen.
Hülyén néztem ki? – Nem.
Mert ahogy felemeltem az első súlyt, eszembe sem jutott semmilyen előbb felsorolt hülyeség. Hogy miért? Mert az edzőnek hála egy-két alkalom után meg tudtam tanulni, hogy mit kell csinálni és miután elkezdtem, csak haladtam a koreográfiával. Nem volt bennem futó gondolat sem, hogy rosszul csinálom, vagy legalábbis annyira rosszul csinálom, hogy nevetségesen nézek ki. Szóval egy lettem az önbizalommal teli szereplők közül a súlyzószigeten. Ahol igazából mindegy is, mennyi súllyal dolgozol. Lényeg, hogy csinálod. És persze lényeg, hogy jó csinálod.
Tökéletesen megértem, ha valaki anyagilag nem tudja hónapokon át állni a személyi edzőt. De ha csak két-három alkalommal élünk egy ilyen lehetőséggel, már tanulhatunk annyit, hogy jó úton haladjunk. Önbizalommal, haladva.
Kanicsár Ádám András
Három hónapra a Gilda Max biztosított számomra egy személyi edzőt, aki drákói szigorral felügyelt, hogy a semmiből építsünk valamit. Szigorú edzésterv és diéta, minimális szénhidrát és alkohol, sok mozgás és pihenés. Három hónapig úgy kellett élnem, ahogyan még sosem éltem: egészségesen és tudatosan. Az átalakulás első és második részét megtaláljátok online, a harmadik részt pedig keressétek a Humen Magazin novemberi számában. Az átalakulás közben vezettem egy naplót is, most ezekből szemezgetünk.
