„Az egyik első kérdés, amit Kristóf feltett, amikor először találkoztunk, hogy milyen zenét szeretek. Egy pillanatra elgondolkodtam, főleg azért, mert le akartam nyűgözni az előttem álló dögös srácot. Azt mondtam, hogy mindenféle zenét szeretek, ami jó. Nem volt elégedett a válasszal – azt akarta, hogy emeljem ki egy művész nevét, akit nagyra értékelek… én pedig Kurt Cobaint említettem meg” – mesélte Nimi, mikor a napokban egy vendégünk rákérdezett, miért van három bekeretezett Madonna-fotó a közös otthonunk falán…
„Azzal magyaráztam magam Kristófnak, hogy tinédzserkori emlékek fűznek hozzá azokból az időkből, amikor depressziósan hevertem a szobámban és fejhallgatóval a fülemen üvölttettem a Nirvanát. És nem arról van szó, hogy Cobain segített kilábalni a depresszióból, ellenkezőleg, azt az érzést keltette bennem, hogy minden, amit érzek, elfogadható. Aztán ahogy figyeltem Kristóf reakcióját, hirtelen rájöttem, hogy az előttem ülő férfi kicsit hasonlít Courtre: a hosszú szőke haj, a kék szem, a puha ajkak és a szemtelenül férfias energia…”
„Mi van Madonnával?” – kérdeztem tőle azon a bizonyos randin, ő pedig azt felelte: „Csak a Like a Virgint ismerem tőle, és tudom, hogy afrikai gyerekeket fogad örökbe.” Egy pillanatra elhallgattam, és bevallom, kissé csalódott voltam, majd azt feleltem, őszinte csillogással a szememben: „Imádom Madonnát”. Nimi számára ez volt az a pont, mikor – saját bevallása szerint – megértette, hogy nem lesz lehetséges vagy szórakoztató kapcsolatban lenni velem anélkül, hogy ne lenne kapcsolatban… Madonnával.
Az élet bármely random helyzetében simán tudok hivatkozni egy Madonna-idézetre; ha egy klubban unalmas zene szól, lazán rá tudok énekelni magamban egy Madonna-dalt és máris elviselhetővé válik; valamint minden eddigi pasimat legfeljebb egy hónap leforgása alatt Madonna-fanná változtattam – nem szándékosan, egyszerűen éleslátó és érzékeny srácokkal randiztam –, valamint a környezetemben lévő, zenei ízlésüket éppen polírozgató tizenévesek esetében egyenesen kötelességemnek érzem, hogy ne hagyjam őket Madonna nélkül felnőni.
„Hát így kerültek a képek a falunkra” – folytatta a történetet a párom. „Madonna belépett az életembe, a szívembe és a házamba, és történetesen itt is maradt nemcsak a zenéje, hanem a gondolkodásmódja és az értékei miatt is. Mindenért, amit tett és tesz az LMBTQA társadalomért, a nőkért, feketékért, gyerekekért, egyenjogúságért” – fejtette ki, én pedig nagyon büszke voltam rá. Azt hiszem, az igazi áttörést az hozta meg, amikor két évvel ezelőtt együtt láttuk őt a londoni Palladium színpadán. A műsor utolsó dalánál a fény- és zenerendszer leállt: 11 órakor életbe lépett a COVID miatt bevezetett kijárási tilalom, Madonna azonban megragadta a mikrofont és azt üvöltötte: „Nem végeztem!”, miközben táncosaival a színpad elé mentek, és zene nélkül elénekelték az utolsó dalt. Azóta, ha valaki – a bekeretezett Madonna-fotóinkat látva – megjegyzi: „Hű, ti tényleg rajongók vagytok…”, széles mosollyal feleljük „Mindketten nagyon becsüljük őt”.
Én a millennium óta mindegy egyes turné valamely állomásán megjelentem, és kivártam a háromórás sorbanállást a beengedőkapunál, majd az átlagosan két óra csúszást is könnyedén elviseltem. Mert tudom, hogy ezek a megaszínházi, lélekmozdító, gondolatprovokáló parádék a virtuóz táncosokkal, a világklasszis zenészekkel és a világ egyetlen Madonnájával semmihez sem fogható élmények. Befektetés, amelyből éveken át profitálok – kretivitást, ön- és céltudatosságot.
Nem, nem erőltetnénk rá senkire, hogy öltözködjön úgy, mint Madonna, és meseszépnek és önazonosnak látjuk a nála tízessel idősebb Susan Sarandont is, de ahogyan fontosnak tartjuk, hogy az utóbbi megmutassa a nőknek: hetven felett is lehet csinos és elegáns, dögös nőnek maradni, Madonnának is fontos küldetése bebizonyítani ugyanezt a másik oldalról. És nem kötelessége senkinek személyiséget változtatni azért, mert egy tőle idegen viselkedésminta mások szerint jobban illene a korához…
Tudjuk, „egy showgirl maradjon a pódiumnál, „akinek nincs nyolcoktávos énekhangja, ne merjen dalra fakadni”, „aki alacsony, ne álmodjon a kifutóról”, „aki elmúlt negyven, takarja el a dekoltázsát”, ötven felett pedig kezdhet készülődni az idősek otthonába, hiszen „ideje átadni a terepet a fiataloknak”, és „méltósággal öregedni” – de mindezekre a felvetésekre Madonna egyetlen ígérete, hogy… Madonna marad. Mindörökké, ámen.
Ő volt az, aki nem engedett sem az emberi szexualitás tabutémából művészi inspirációvá és természetes csevelyjé emeléséből, ahogyan az egyház, a vallásos szélsőségek, vagy a militáns államigazgatás nyilvános bírálatából sem. Friss koncert-dokumentumfilmje, a Madame X Tour már elérhető a Paramount+ felületén, és a magyarországi MTV is vetíti. A digitális koncertlemezt Magyarországon a Magneoton Music Group forgalmazza. Az új éra szembetűnően még kevesebb kompromisszumot jelent, mint amennyinek korábban meg kívánt felelni – még akkor is, ha Madonna esetében ez szinte elképzelhetetlen.
Nagyon jól teszi, hogy éli az életét – akkora seggel, amekkora neki tetszik, annyi idősen és annyi szeretővel, amennyire vágyakozik és amennyire kapacitása van, és elvitathatatlan joga, hogy a művészetében szakrális vagy akár politikai elemeket jelenítsen meg, ahogyan mindenkinek jogában áll egyáltalán nem hallgatni Madonnát. Vagy nem bírni őt. Egy dolgot nem lehet (ha az underground szcénában eltöltött éveket, és az első diákfilmben való szereplést is beleszámítjuk): fél évszázada lehetetlen úgy tenni, mintha nem létezne.
Steiner Kristóf és Nimrod Dagan
Instagram: @kristofsteiner és @nimrodagan
