Az előbújás az a folyamat, amely során felismerjük, elfogadjuk, majd másokkal is megosztjuk, hogy a többségitől eltérő a szexuális orientációnk és/vagy a nemi identitásunk. Előbbi fogalom a vonzódásainkat határozza meg, míg az utóbbi azt, hogy milyen neműnek érezzük magunkat. A „bujkáló,” „rejtőzködő” jelzőket főleg ilyen kontextusban, de általánosan is használják arra, ha valaki elrejti valamely tulajdonságát, identitását, viselkedését vagy csoporthoz tartozását.
Október 11. az Előbújás napja, ebből az alkalomból pedig néhány olvasónk megosztja velünk a saját történetét:
Andrea, 41 éves
Olyan 16-18 évesen sejtettem, hogy „valami nincs rendben velem”. 21 évesen eljött egy felismerés, hogy igen, nekem sokkal többet ad, ha egy nővel csókolózok. Aztán úgy gondoltam, hogy mivel vallásos zsidó családból származok, ezt nekem nem szabad, ez tilos. Így éltem tovább, mintha soha nem lett volna semmi dolgom, kapcsolatom nővel. Elnyomtam minden érzésemet. Főiskola után elkezdtem dolgozni, és lett egy párkapcsolatom egy csodálatos férfival, aki számomra a legtisztább férfi, akit ismerhettem. De egyre jobban halmozódott az, hogy titkolózok az elvárások miatt. Ő vette észre, hogy nem vagyok boldog, és 14 év együttélés után elengedett. Nagyon beteg lettem, majdnem szó szerint belehaltam, és emberileg, fizikálisan, lelkileg egy roncs lettem. Végül a munkahelyi pszichológussal kezdtem beszélgetni, és ennek hatására jött a coming out. Egy hét alatt elmondtam a környezetemben mindenkinek. Meglepődtem, hogy milyen pozitívan fogadták, és úgymond természetesnek veszik azt, ahogyan élek és érzek. Fantasztikusak a munkatársaim, ahol dolgozok, és a közvetlen főnököm. Fantasztikusak a szüleim és barátaim. Most már tudom azt, hogy nem kellett volna eddig elnyomni magamban, mert ez vagyok én.
Hanna, 23 éves
A transzneműeknél teljesen más a coming out, mint például a melegeknél. Mi ritkán tudjuk titkolni.
Amikor kicsi voltam, azt hittem mindig, hogy lány vagyok, mindig barbiztam. A szüleim nem ellenezték, nem akartak erőszakosan fiút nevelni belőlem. Aztán amikor idősebb lettem, azt hittem, hogy meleg vagyok. Nem nagyon voltam tisztában a nemi identitás létezésével. De ahogy telt az idő, tudtam, hogy én nem meleg vagyok. Keresgéltem a neten, minden marhaságot beírtam a keresőbe, majd találtam egy olyan cikket, ami „férfi testbe született nőről” szólt. Persze, ahogy olvastam, rájöttem, megvan! Én nem meleg vagyok, hanem transznemű nő!
Középiskolásként fodrásznak tanultam, persze én voltam az egyedüli fiú. Hamar összebarátkoztam a csajokkal, és mert a kinézetem elég uniszex volt, mások mindig azt kérdezték, hogy fiú vagy lány vagyok. Persze a csajok mindig bevédtek.
Mindig is visszahúzódó típus voltam, szerintem azért talán azért is, mert egyfajta börtönben éltem, egy szerepet kellett játszanom. Suli után Pestre költöztem, és úgy döntöttem, oké, nem játszom tovább! Vállig érő hajam volt, körbe felgépelve, és elkezdtem növeszteni a hajam. Az első női cuccom egy táska volt, kicsit furi volt, de végre úgy mentem, ahogy mindig is menni akartam, táska a kezemen, tudjátok, olyan kis csajosan.
Nem nagyon néztek meg az emberek. Ebben talán segített a nőies hangom és hogy hormonok nélkül is elég lányos a testem. Jelenleg 23 éves vagyok, és hamarosan el akarom kezdeni a hormonkezelést, de addig még hosszú út áll előttem. A családom mellettem van, ami nagyon fontos. Sokan utálnak minket, de ha a családi szeretet ott van, akkor nem számít, hányan utálnak. Soha nem késő önmagad lenni!
Krisztián, 23 éves
11-12 évesen vettem észre magamon, hogy a lányok helyett inkább a fiúkat néztem meg. Fogalmam se volt róla, hogy mi ez, és mit kéne kezdenem vele, mivel a környezetemben senki nem beszélt akkor még ilyesmiről, de még csak hírből se hallottam ilyen dologról. Azt hittem, majd elmúlik, hogy talán beteg vagyok. Aztán ahogy az internet egyre nagyobb és fontosabb lett, rájöttem ki vagyok. Abszolút nem zavart, sőt, teljesen természetesnek vettem. Azt is tudtam, hogy nem fogom titkolni semmi pénzért, mert nincs miért titkoljam. Aztán megindult a lavina: elmondtam egy embernek, aztán kettőnek, végül az iskolában az egész felső tagozat rólam beszélt. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de úgy éreztem, muszáj átverekednem magam ezen a vad úton, hogy egy nap teljes életet élhessek boldogan.
Azzal viszont nem számoltam, hogy lelkileg ennyire meg fog viselni a reakciójuk. Mindennek elhordtak, sőt még a külsőmre is megjegyzéseket kaptam, amivel szerintem így vissza gondolva semmi gond nem volt. Vagdosni kezdtem magam, bulimiás lettem és többször próbáltam meg öngyilkosságot elkövetni. Egyszer majdnem sikerült is, pszichiátriára kerültem, ahol csak gyógyszerfüggő lettem és csak nehezen tudtam leszokni róla.
Ma már úgy gondolok vissza erre, hogy megérte átélni ezeket, mert megerősödtem. Már nem tudnak újat mondani vagy mutatni nekem. Lepereg. Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés, hogy ennyivel megússza. Lelki sebeket szereztem, amik már begyógyultak és megbocsátottam, ugyanakkor elfelejteni soha nem fogom, mi mindenen kellett keresztül mennem, és ez még csak a szexualitásom története. Van még egyéb más is, mégis itt vagyok. Talán lelkileg nem vagyok teljesen egészséges, mégis büszkeséggel tölt el, hogy eljutottam idáig. Ha ezt és minden mást túléltem, akkor jöhet bármilyen akadály, túl fogom élni ezt is. Vesztettem el emiatt családtagot, “barátokat”, de nem zavar már. Mert akik igazán szeretnek, azok mellettem vannak jóban-rosszban. Remélem, ez a kis történet segítségére válik majd valakinek. Az élet nehéz, de senkinek se könnyű. Nem kell meleg lenni ahhoz, hogy az ember megtapasztalja a mélypontot. A lényeg az, hogy ha már elestünk, engedjünk utat az érzelmeinknek. Sírjunk, üvöltsük ki magunkból a fájdalmat. Aztán álljunk fel és harcoljunk keményebben, mindaddig, amíg az utolsó levegő is elhagyja a tüdőnket. Mindig van választásunk, döntsünk helyesen. Egy életünk van, azt kell a lehető legteljesebben kiélni. Ez az én történetem.
Veronika
Nincsenek fordulatok a történetemben, de szerintem pont ezért kell leírnom. Amikor egy meleg eljut odáig, hogy nem tudja, vagy nem is akarja titkolni tovább saját lényét, az első dolog, ami megfordul a fejében, hogy hogyan is fog reagálni a családja és a barátai.
Hallani sok rémtörténetet arról, hogy kidobják a szülök a meleg gyermekeiket az utcára, vagy elzárják őket a szobájukba, abban reménykedve, hogy megváltozik az, ami valójában nem változhat. Én is sok történetet hallottam, és lehet, ez is közrejátszott abban, hogy csak 22 évesen jutottam el arra a pontra, hogy magamnak bevalljam a valóságot.
Mindig ez a legnehezebb. Önmagunkat elfogadni és szeretni úgy, ahogy vagyunk. Nekem sok időbe és önmarcangolásba került, amíg végül beláttam, hogy csak magamnak ártok, ha nem élem meg az életem úgy, ahogy azt én normálisnak érzem. Beleerőltettem magam heteró kapcsolatokba, de soha nem voltam boldog. Aztán megismertem egy nőt, akibe annyira beleszerettem, hogy nem lehetett tovább tagadni, hogy valójában a nőket szeretem. A viszonzatlan szerelem fájt ugyan, de fel is szabadított. Sosem éreztem még olyan szabadnak és könnyűnek a lelkem, mint akkor, abban a pillanatban. Édesanyámnak mondtam el elsőnek, aki megértő volt. Én arra számítottam, hogy majd kiborul, erre ő csak beszéltetett és meghallgatott. Az öcsémmel könnyű dolgom volt. Mintha érezte volna a dolgot. Még viccelődik is azzal a mai napig, hogy ő most nagyon örül, mert végre tudunk együtt lányokról beszélgetni. Nagymamám volt a nagy falat. 70 éves nagymama, hát ki ne félne elmondani egy ilyen nagy dolgot. Emlékszem még, amikor nála néztünk tévét és elcsattant két férfi között egy csók. Olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott. Ez lebegett előttem minden alkalommal, amikor arra gondoltam, hogy ma elmondom neki. Végül aztán kiböktem. Nem bírtam tovább. Sose fogom elfelejteni, hogy könnyes szemmel mondta nekem, hogy szeret, és elfogadja a valódi énemet, hogy bármi történjen is, mi egy család vagyunk.
A barátaim mind rendesek voltak, amikor megtudták. Volt, akinek hamarabb le is esett, volt, akinek csak később, de soha egyetlen egy baráti kapcsolatom se szakadt meg emiatt. Ezért én nagyon hálás vagyok Istennek.
Tudom, hogy nehéz, és nem mindenkinek sül el ilyen jól az előbújás. Most azokhoz szólnék, akik nem voltak ennyire szerencsések, mint én. Nem számít, hogy mennyi megaláztatás vár ránk az életben, egy dolog van, ami mindig mindennél fontosabb. Ez pedig önmagunk és mások szeretete és elfogadása. Nem számít, mennyi ember gyaláz minket, mi mind, akik a szivárvány alatt állunk, nem szabad, hogy féljünk önmagunk lenni. Ha mi félni kezdünk, könnyebb célpontok leszünk.
Legyünk büszkék arra, hogy sokszínűek vagyunk! Legyünk büszkék a másságunkra!
Sokszor ölelem Debrecenből az összes már előbújtat és a még készülődőket, hezitálókat is.
Barna
Előbújás az előítéletek alól. Én oda érkeztem meg, hogy az se lenne baj, ha meleg lennék. Honnan? Onnan, hogy ciki lenne, ha az lennék. Nem voltam elég erős, hogy fel tudtam volna vállalni. Most viszont megragadva az alkalmat megosztom mindenkivel, nem, egyáltalán nem lenne baj ha meleg lennék.
Sztereotípiák alapján (pl. lánybarátok) többször gondolták rólam, hogy meleg vagyok. Akkor tiltakoztam, most úgy érzem, eggyel több, ami összeköt.
Nemcsak engem ítéltek meg sztereotípiák alapján, de én is a melegeket. Ez az oda-vissza előítéletesség rengeteg problémát okozott. Szívesen barátkoztam volna melegekkel de nem mertem. Egyrészt féltem, hogy megszégyenítenek az egyházban, másrészt féltem, hogy a velük való közösségtől elveszítem a képességem, hogy lányokkal létesítsek kapcsolatot. Most is elborzadok, hogy mikkel volt teletömve a fejem. A szexuális orientációmmal tisztában voltam, de megviselt a korlátozás, hogy nem barátkozhatom azzal, akivel szeretnék, még csak nem is sportolhatok együtt akárkivel.
Ma szülőként meg vagyok győződve, hogy erős, nyitott, érzelmi intelligenciával bíró gyerekekből lesznek boldog felnőttek.
Gyerekként nem értettem, hogy őszinte, nyitott, értelmesen beszélgetni tudó emberekkel miért ne lehetnék együtt. Nem értettem, miért baj, ha két fiú szereti egymást. Nem okozott rossz érzést, ha párként voltak jelen. Megfosztottak attól, hogy saját jóérzésem szerint integrálódjak a világba. És ha az ingát a végletekig húzzák az egyik irányba, akkor az nem középen áll meg…
Olvasva, tapasztalva, beszélgetve, lassan megszabadultam a sztereotípiáktól. Lettek meleg ismerőseim, akiket szeretek (végre szerethetek). Ismerek meleg párokat, akiknek feltöltő a jelenléte. Megismertem szivárványcsaládokat, ahol szívesen lettem volna gyerek. Példásnak tartom az LMBTQ közösség jelenlétét a közéletben. A feleségemmel sokat beszélgetünk ezekről, egyetértünk, és mindenki boldogságának örülünk.
