Kultúra

„Az irodalom jelentős része arról szól, hogy nem gyermeknemzés céljából is van nemi élet”

Interjú Nyáry Krisztián irodalomtörténésszel

 

2022. február 14 – stílusosan Valentin-napon – jelent meg Nyáry Krisztián legújabb antológiája, a Nem kötelező 2. – Tiltott irodalom. Klasszikus irodalmi művek az azonos neműek közti szerelemről, mely – mint hangzatos címe is mutatja – a világirodalom és persze a magyar irodalom olyan verseit, novelláit és regényrészleteit gyűjti össze, melyekben megjelennek LMBTQ emberek és persze a köztük lévő szerelem, vágyakozás, fájdalom, és néha szex. A homofób törvény hatására létrejött kötet számos meglepetést tartogat – ki gondolta volna, hogy Örkény írt két özvegyasszony hirtelen szerelméről? –, illetve még több ismert nevet és egy igazi kalandot évszázadokon átívelően. Nyáry Krisztiánnal arról a bizonyos törvényről és a könyvszakmáról, az Orbán-rezsimről és a cancel culture-ről, szerelemről, szexről, Kölcsey Ferencről, és irodalmi hagyatékok vaskalapos örököseiről beszélgettünk.

Ez a kötet tökéletes példája annak, hogy mennyire kontraproduktív volt a homofób törvény. Anélkül megszületett volna ez az antológia?
Nem. De régóta javasolták nekem, többek között Czeizel Endre is, és én magam is gondolkodtam rajta, hogy írjak egy könyvet LMBTQ szerzőkről vagy művészekről. De az írók vagy festők szerelmeiről szóló könyveimben is vannak melegek és leszbikusok, és ha eleve a szerelemről akarok írni, akkor mennyivel jobb helyük van ott – így láthatjuk, hogy a szerelemnek mennyiféle arca van.
Majd jött ez a törvény, amivel nemcsak magánemberként van problémám, hanem azért is, mivel a könyves szakmában dolgozom. Már alapvetően az is nagy butaság, hogy ez a törvény nem tesz különbséget a 3 és a 17 évesek között. A jogalkotó szempontjai szerint is hülyeség. Ha a törvény megfogalmazását nézzük, a szépirodalom esetén a könyvek fele érintett, ha az ismeretterjesztést vizsgáljuk, akkor kisebb az arány, 10-20 százalék. A törvény komoly zavart hozott a könyvpiacon. A kereskedő igyekszik jogkövető lenni, de mivel ennek a törvénynek nem lehet megfelelni, nem is tartják be. Bár nem is tartatják be. De az elején nem lehetett tudni, hogy mit lehet csinálni és mit nem.

 

 

A céljukat részben így is el tudják vele érni: el tudnak venni bizonyos könyveket venni a fiatalkorúak kezéből. Én azt akartam megmutatni, hogy milyen könyvektől akarják most megfosztani a 17 éveseket: egyik részük kötelező olvasmány, a másik részével pedig a világon semmi baj nincsen, fontos építőkövei az egyetemes kultúrtörténetnek.
Van egy furcsa helyzet: egy irodalomi szöveggyűjteményben még benne vannak Szapphó és Shakespeare olyan érintett versei, amiket közben nem lehetne megvenni könyvesboltban. Ez nem megoldás. A magyar és nemzetközi kulturális viták viharainak legutóbbi öt-hat évében a legnagyobb veszély, ami mind a kultúrára, mind pedig az olvasási kultúrára mindkét irányból leselkedik, a cancel culture. Eltüntetni, eltüntetni, eltüntetni, még cenzúra sem kell. Ez az úgynevezett progresszív oldalról is veszélyes, de Magyarországon speciális helyzet alakult ki, hiszen itt mindezt a kormány hajtja végre.

A cancel culture-t inkább a liberális erőkhöz kötik. Itt inkább egy diktátori, Aczél-szerű tűr-tilt-támogat rendszerről beszélünk.
Egyértelműen lehet ezt a másik oldalról is érezni. Mindegy, hogy Shakespeare-nek azért törlik el a műveit, mert az Othellóban a feketéket nem úgy ábrázolta, ahogy progresszív szempontból kellene, vagy pedig azért, mert férfiakhoz írt szerelmes verseket. Ilyen értelemben nincs különbség. Abban az értelemben van, hogy nálunk mindezt az állam hajtja végre teljes jogalkotó erejével élve és nem egy informális nyomás van, ami például az USA-ban tapasztalható a másik oldalról. Én nem tartom sem progresszívnek, sem konzervatívnak azt, aki be akar tiltani bármilyen műalkotást. Főleg nem liberálisnak.

A homofób törvényt még nem nagyon kötötték eddig a cancel culture-höz, ez nagyon meglepő megközelítés. És van itt azért még különbség. Az Othello kritikája, helyes vagy nem, de egy közösség feltételezett védelmében történik, míg jelen esetben egy közösség támadásáról beszélünk.
De ez egy rosszul elgondolt támogatás. A kultúra felvilágosodás óta létező szabadságát most veszély fenyegeti. Hasonló volt a helyzet a 20-as években is, és nem szeretném, ha abba az irányba mennének a dolgok, mint akkor. Jelen esetben valóban egy szexuális kisebbség kiszorítását vagy megbélyegzését célzó törvény érinti a kultúra egy szeletét. Érinti a színházakat és a mozikat is, de azért szól ez hangosabban a könyvkereskedelemről, mert ez még egy intakt versenypiac. Ennek oka részben a piaci logika – hogy ki akarjuk szolgálni az olvasót –, részben pedig az államtól független kulturális intézményrendszer logikája. Az államnak itt még viszonylag kevesebb szava van, nincs olyan közvetlen anyagi függés, mint a színházaknál, ahol nem tiltakozhatnak olyan hangosan.
Ez még akkor is így lenne, ha lehetne értelmes párbeszédet kezdeni arról, hogy milyen könyvek kerülhessenek a négyévesek kezébe egy könyvesboltban. De itt nem ez történt, hanem lényegében a tizenhét évesek számára betiltották az irodalom felét. Bizonyos könyvesboltokat pedig be is lehetne zárni.

 

 

Hogyan folyt a művek összeállítása? Mi volt az elv?
Én a többi könyvemben emberi életrajzokról írtam, emberekről, akiknek nem az életműve érdekel elsősorban, hanem az élete. Itt fordult a logika. Most az érdekelt, hogy ki írt erről a témáról, függetlenül a szexuális orientációjától vagy nemi identitásától.
Amúgy ez is összefügg az előbb említett woke kultúrával. Amikor dolgoztam a köteten, sok hasonló amerikai kiadványt megnéztem, már minden nagy egyetemnek van ilyen jellegű szöveggyűjteménye. Meglepetéssel vettem észre, hogy a szervezési elv ott a szerző szexuális orientációja. Tehát kimaradt belőle rengeteg olyan alkotó, aki egyébként boldog vagy boldogtalan heteroszexuális párkapcsolatban élt, vagy legalábbis semmi nyoma nem volt annak, hogy érintett volna.

Ez annak a gondolatnak a lenyomata, hogy csak fekete írhat feketéről, mert így a fehér nem veszi el tőle a lehetőséget. Ha ez van a levegőben, az antológia összeállítójának is ez lesz a logikája, és így a gyűjteményből kimaradnak rendkívül fontos szerzők, csak mert nem bizonyíthatóan érintettek.
Pedig pont az az érdekes, hogy ha valaki nem érintett egy kisebbség problémájában, rálát-e és meg tudja-e fogalmazni általános problémaként. Én örültem, hogy Örkénynek, Márainak, Dérynek vannak ilyen művei, mert ez azt mutatja, hogy foglalkoztatta őket ez a téma, és így általában foglalkoztatta őket a kisebbségi sors, az üldöztetés, a bujkálás, az őszintétlenség, amiket ezen a témán keresztül akartak megmutatni. Szerintem ez legalább olyan fontos, mint azok, akik érintettek, valós élettapasztalattal rendelkeznek, ebben élnek és így nyilván nagyobb eséllyel találják meg ebben a témájukat. Aki bányász, az bányákról fog írni.

Egy fehér is írhat feketéről, de nyilván, ha valakit nem érint közvetlenül egy élethelyzet, akkor félreérthet valamit, fals dolgokat írhat le, téves következtetéseket hozhat. Ez itt a valós veszély. Erről eszembe jutott, hogy a könyvben nekem feltűnt, hogy hány heteró író írt leszbikus szerelemről és szexről. Ez párhuzamban van azzal, hogy a mai férfifantáziának is fontos része két szexelő nő. De itt egy szexuális fantáziáról beszélünk, míg ebben a könyvben inkább a szerelem a téma.
Törekedtem is arra, hogy ami a pornográfia határát súrolja – még akkor is, ha fontos mű – ne kerüljön a könyvbe, mert akkor az egésznek megváltozik az értelmezési kerete és lennének hangok, hogy „tessék, megmondtam, hogy erről van itt szó!” De közben ide kapcsolódóan is vannak fontos művek. Ha az antik költészetből kivonnánk a pornográfiát – vagyis amit ma pornográfiának gondolunk –, beleértve a homoszexualitást is, akkor a lírának legalább a felét ki kellene dobnunk.
Volt egy terv valamikor a 80-as években, miszerint a teljes görög antikvitás költészetét ki kellene adni két kötetben. El is kezdték összegyűjteni a verseket, majd kiderült, hogy a fele pornográfia. Aztán el is álltak ettől a tervtől.

A különbség, hogy azokban a korokban és társadalmakban, amikor azok is szabadon megélhették a szerelmet, akik a saját nemükhöz vonzódtak, nem írtak máshogyan, nem írtak másról. Szapphó verseiben, vagy a reneszánszban, vagy bizonyos XX. századi társadalmakban a szerelmi vágyról, csalódásról, eufóriáról, a nagy szomorúságig ugyanúgy minden megjelenik ezekben a művekben. Ám azokban a társadalmakban és korokban, mikor az ilyen kapcsolatok tiltottak voltak, vagy kár származott belőlük, ott az írásokban megjelenik a bujkálás, a lelkiismeretfurdalás, a világnézettel való szembenállás kérdése, a vallási szorongás és gyötrelmek. Ez jól mutatja, hogy tulajdonképpen milyen helyzetbe kerültek ezek az emberek, akik művészek és ezzel kapcsolatban volt mondanivalójuk.
És vannak olyan korszakok, amikből azért nincsenek nyomok, mert nem maradtak fenn alkotások. Ha a középkorban egy férfi írt egy szerelmes verset egy férfinak, akkor legfeljebb titokban adhatta neki oda, mert ha az bárkinek a kezébe került, az akár az életükbe kerülhetett. Ezért van, hogy a középkort tisztán az iszlám világ irodalma képviseli, mivel ott szabadabban lehetett erről írni.

 

 

Ha olvasgatjuk a könyvet, feltűnhet, hogy a női szerelem sokszor mennyire felhőtlen, mennyire belesimul a szerelem témájába. Míg ha két férfi közti szerelemről vagy szexről írnak, ott már inkább érződik egy feszültség, mert bujkálni kell. A női témáknál ez valahogy mindig egy nyugodtabb állapot.
Ennek az az oka, hogy a tradicionális európai vagy nyugati társadalomban a törvények nagy része a férfiak mindennapjait szabályozta és a nőkről nem nagyon vettek tudomást. A nők, ha nem is nyíltan, de nem is különösebben nagy kockázatot vállalva létesíthettek szerelmi kapcsolatot egy másik nővel. Nem érdekelt senkit. Legalábbis a törvényhozókat biztosan nem. Persze ha valakit épp meg akartak égetni, akkor ezzel megvádolni azért nem volt egy rossz lehetőség.
Egyébként nagyon érdekes a középkori egyházjogban a szodómia meghatározása, mert kísértetiesen azonos a mai törvényekkel. Ez minden olyan szexuális tevékenységet a szodómia kategóriájába helyez, amelyből nem születhet gyerek. Ez az egyházi logika is: a szex célja az, hogy gyerek szülessen. Ezért az orális szextől kezdve az önkielégítésig minden szodómiának minősül. Így követhet el szodómiát egy nő is, hiszen ha valamit a saját maga örömére csinál, attól nem szül gyereket. És amikor a magyar törvény a homoszexualitás megjelenítését és az öncélú szexualitást tiltja, pont azt mondja, hogy az öncélú szexualitás minden olyan szexuális tevékenység, amiből nem születik gyerek. Mert ettől lesz a szex öncélú. De az irodalom jelentős része arról szól, hogy nem gyermeknemzés céljából is van nemi élet.

Bár nem szerelmi leírás, de én ezért tettem be a válogatásba Dantét. Dante a jogokat és szokásokat nagyon jól ismerő firenzei polgár volt, aki elfogadta az egyház törvényeit, ezért a melegeket gondolkodás nélkül a pokolba tette, az uzsorások közé, ami azért nem olyan súlyos hely. De mint ember nagy empátiával fordul a melegek felé és azt mondja, hogy legszívesebben megölelné őket, sőt, azt állítja, hogy ezek az emberek a való életben Firenze legerkölcsösebb polgárai voltak. De mivel a szerelmi életük szembe ment a törvényekkel, pokolba kerültek. Tehát ez a kettősség ott is létezik.
Külön szépség, hogy egy generációval később, Boccacciónál már egyáltalán nem lényeges ez a kérdés. Ott nőknek szóló történetekről beszélünk, ahol egy heteroszexuális nő nézőpontjából értékeli a férfi homoszexualitást. Két novella is van, ahol a férj fiatalabb férfiakkal ismerkedik, ezért pedig elhanyagolja a feleségét. Tehát a férfi bűne nem az, hogy férfiakkal él nemi életet, hanem hogy a feleségével nem. Ebből keletkezik mindenféle kaland, az egyik írásban például a férj rányit a nőre és a szeretőjére, a bosszú pedig az, hogy a szegény szeretőnek édeshármasban kell eltöltenie az éjszakát velük, ahol meg kell felelnie a nő és a férfi igényeinek is, majd viharvert állapotban elbocsájtják reggel. Azért ez már nagyon más megközelítés, mint ami a középkorban volt megfigyelhető.

Bár szakítva az amerikai hagyománnyal itt bőven vannak olyan írok és költők, akik nem voltak LMBTQ emberek, de vannak olyan művészek is, akiknek ha elolvassuk a könyvben a rövid életrajzát, szinte biztosan mondhatjuk, hogy melegek vagy leszbikusok voltak. És mégis, eléggé jogtalan valakinek meghatározni a szexuális orientációját évekkel, évszázadokkal a halála után. Érdekes helyzet ez. Nagyon sok mai fogalmunk az 1850-es években kezdett el megszületni. És persze máig jönnek elő új és új fogalmak, amikkel aztán végképp nem fair azonosítani történelmi személyeket.
Ezért nem is teszem meg. Ráadásul bonyolult mátrix, hogy kinek milyen az identitása vagy az orientációja. Így én azt a nagyon egyszerű és nyilvánvalóan nem tudományos kategóriát alkalmaztam, hogy aki bizonyíthatóan a saját neméhez vonzódott, és ez fontos az életrajzi szempont, ott feltüntettem ezt az információt, ahol meg nem volt fontos, vagy nem lehetett tudni, vagy éppen az ellenkezője volt tudható, ott nem. Ráadásul ezek egy modern társadalom kategóriái, amiket visszavetíteni az ókorba és a középkorba teljesen értelmetlen. Eleve poliszexualitás jellemezte ezt a korszakot, az emberek kipróbáltak mindent és fel sem merült bennük, hogy homoszexuálisok vagy heteroszexuálisok-e. A görög antikvitásban például általános jelenség volt a pederasztia, vagyis hogy egy érett férfi együtt volt egy 13-14 éves fiatal fiúval. Az ókori görög társadalomban ez elfogadható volt, ma pedig ezt nyilvánvalóan nemcsak a törvények, hanem minden normális ember rossznak és üldözendőnek tartja. De emiatt ezt a jelenséget eltörölni vagy elhazudni nem érdemes, hiszen az pont olyan lenne, mintha kitörölnénk a történelemből a rabszolgatartókat.

A magyar irodalomban ez még érdekesebb helyzet. Ha valaki átlapozza a kötetet, még egy hármas irodalommal is tudja egyes külföldi szerzőkről, hogy ő bizony meleg volt, sőt, erről volt szó az iskolában is. Viszont a magyar írókkal, költőkkel kapcsolatban ez valahogy abszolút tabu. Például Kölcseyről merünk talán bátrabban beszélni, de ott is van azért egy feszült hallgatás.
Kölcseyről annyi tudható, hogy írt szerelmes verseket egy férfihoz. Erről a szakmán belül volt szó korábban is, és már száz évvel ezelőtt is gondolkodtak a szexuális orientációjáról a kutatók. De neki azért nem kerül verse az antológiába, mert egyszerűen nincs ilyen műve. Nagyon sok apró nyom van Pilinszky esetében is, ám neki sincs igazából ilyen írása.

De ez egyfajta társadalmi fejlődésnek a nyoma? Magyarországon nem tudunk régi LMBTQ költőkről, míg a franciák bátran mondják, hogy igen, ott van Verlaine, ő bizony meleg volt, de nem gond…
Nem. Szerintem ez attól függ, hogy most milyen társadalomban élünk, és hogy most lehet-e erről beszélni. Tíz évvel ezelőtt is jelentek meg ilyen antológiák, például Borgos Annáék is adtak ki ilyet. Náluk sem az volt az elsődleges szempont, hogy a szerző leszbikus legyen. Szintén majdnem tíz éve jelent meg Csehy Zoltán a Szodoma és környéke című irodalomtörténeti könyve, ami alapvetően ugyancsak erről az irodalmi vonulatról szól, főleg a kora újkori meg XIX. századi részét tárta fel az irodalomnak, sok szerzőt fedeztem is fel onnan. Tehát vannak szerzők, középiskolás fokon is ismertek is, akikről tudható, hogy melegek vagy leszbikusok voltak. De ezzel kapcsolatban még vannak tabuk. És felmerül az a kérdés is, hogy ha a szerző nem akarta, hogy tudjuk róla ezt, akkor tudhatjuk-e.

Viszont más életrajzi viszonyokban nem merül fel hasonló tabu. Rengeteg más olyan dolgot írnak meg más szerzőkről, ami rájuk nézve nem mindenképpen pozitív. Szabó Lőrinc életműve nem lenne értelmezhető anélkül, hogy ne lehessen tudni, hogy egy bizonyos versciklust az öngyilkos szeretőjéhez írt. Furcsa lenne, ha ezt elhallgatnák, miközben ez az információ rá nézve nyilvánvalóan nem kedvező, és mélyen belenyúl a magánszférájába is.
Emellett ne felejtsük el azt sem, hogy a homoszexualitást titkolni kellett olyan társadalmakban, ahol valami retorzió járt volna érte. Illetve hogy bizonyos időkben más fajta szabadságot élvezhetett egy arisztokrata és egy művész. Vay Sándorról mindenki tudta, hogy egy férfiruhában járó nő, és a világon semmi baj nem volt vele, míg be nem perelték azért, hogy elvett valakit feleségül. Persze mikor mindez már jogi úton indult el, a jogszabályok teljes szigorával jártak el ellene. Képzőművészeknél gyakoribb, hogy ismerjük a szexuális orientációjukat. Batthyány Gyula festőművészről mindenki tudta, hogy meleg, nem is nagyon titkolta, de nem is foglalkoztak vele, mert egy arisztokratánál ez belefért. És ha valaki egyszerre művész volt és arisztokrata, akkor két indoka is volt arra, hogy nyíltabban éljen.

 

 

Van itt még érdekes erkölcsi kérdés. A könyvben Emily Dickinsonnál olvastam, hogy olyan versei miatt lehet leginkább következtetni a szexuális orientációjára, amiket szeretett volna, ha a halála után elégetnek – de ezt végül nem tették meg. Ezek után van-e jogunk elolvasni ezeket a verseket?
Ez nagyon nehéz ügy, de rendkívül sok példa van rá. Kafka is azt akarta, hogy a teljes életművét égessék el a halála után. Van olyan Bartók-hegedűverseny, ami egy példányban készült el. Egy szeretőjére hagyta rá búcsúajándékként, azt kérve, hogy soha ne játsszák le, amikor pedig a nő is meghal, akkor semmisítsék meg. De milyen jó, hogy mégis úgy döntöttek, hogy ez a darab ránk is tartozik. A Szabad ötletek jegyzékénél kevés intimebb szöveg van, egy pszichiátriai orvosi kezelés dokumentációja, ma mégis benne van a József Attila összesben és elő is szokták adni. A megismeréshez fűződő érdek és a magánszféra nagyon gyakran ütköznek egymással. Ilyenkor dönteni kell, hogy melyikhez fűződik nagyobb érdek. Dickinson verseit ma már az amerikai költészet klasszikusának tartják Whitman versei mellett. És mindketten a saját nemükhöz vonzódtak.

Mi történne most, ha tegyük fel, megtalálnánk olyan Kölcsey-verseket, amik egyértelműen bizonyítják, hogy meleg volt?
Kölcsey esetében ez nemcsak művészi hagyaték szempontjából lenne érdekes, hanem mert az ő kultikus szerepe is óriási, hiszen ő írta a Himnuszt. Ha elő is kerülnének ilyen versek, nagyon sok vita lenne velük kapcsolatban: nem fogadnák el őket, vagy máshogy akarnák értelmezni.

A kutatás során volt, ami meglepett?
Igen, főleg azok, akik úgy írtak a témáról, hogy maguk nem voltak érintettek. Például Örkény novellái, amikre az özvegye, Radnóti Zsuzsa hívta fel a figyelmemet. Örkény a kirekesztettséget, a titkolózást akarta megmutatni a téma által. A kötetbeli novellában egy kivégzett nyilas édesanyja és egy meggyilkolt zsidó férfi felesége ismerkednek össze, beszélgetnek, majd az írás egy szerelmes éjszakával zárul. Örkény ezzel azt akarta megmutatni, hogy minden borzalom ellenére azért a szerelem egy olyan alapérzelem, ami megmentheti az embert. De Márai is meglepő volt.
Volt olyan is, akinek még nem foglalkoztam a költészetével, mint Toldalagi Pál. Ő nem meglepetés volt, hanem ajándék, hogy megismerhettem. Thaly Kálmán Csehy Zoltánnak köszönhető meglepetés volt. A kuruc kor igazán komoly kutatója volt, csak azért nem így emlékszünk rá, mert elkövette azt a hibát, hogy a legjobb kuruc verseket is ő maga írta, és ezért hamisítóként maradt fenn. De a saját versei között vannak egyértelműen romantikus írások is, és XIX. századi költőként a nemzeti romantika minden stíluselemével együtt jelenik meg nála ez a téma.

Az is meglepő volt, hogy a téma ugyanolyan korán megjelent a magyar irodalomban, mint az újkori világirodalomban. Egyszer elutasított formában bukkan fel, egyszer pedig pozitívan, de ott van.
Érdekes volt, ahogy a vámpírmitológiába becsorgott a XIX. században. Az antológiába bekerült egy Eric Stenbock nevű szerző novellája Bojti Zsolt fordításában, amiben nemcsak egy homoszexuális vámpírt ismerünk meg, de még magyar vonatkozása is van, mert a vámpír magyar zenét játszik – így akarja az író megmutatni, hogy mennyire egzotikus ez az arisztokrata. De érdekes újrafelfedezés volt Berda József is, akinek viszont nem kerülhettek be a versei a kötetbe.

 

 

Volt még erre példa?
Több is. Sokszor az örökösökön múlik egy írás sorsa. Berda József egyik örököse például megtagadta a megjelenést. De nagy bánatomra nem került be Galgóczi Erzsébet sem.

Érdekes, hiszen ő az egyik magyar író, akiről a legnyíltabban állítjuk, hogy leszbikus volt.
Igen, de az örököse sajnos azt mondta, hogy nem akarja, hogy annyi maradjon fenn Galgóczi Erzsébetről, hogy leszbikus volt. Ez egy tiszteletreméltó szándék, de sajnos ennek az életműnek az az esélye arra, hogy fennmaradjon, ha tudjuk az íróról, hogy leszbikus volt. Ettől is válik érdekessé. Ottlik Géza regényében, az Iskola a határonban is vannak érdekes részek, ám a jogörökös itt sosem engedi meg, hogy részletek jelenjenek meg a könyvből. Szerettük volna, ha James Baldwin is helyet kap a könyvben, de Amerikában is komoly nehézségek vannak a meleg tárgyú írásainak kiadásával.

Baldwin nagyon érdekes történet: az afroamerikai irodalmi ébredés részben az ő nevéhez köthető. De a fekete közösség nem bocsátotta meg neki a meleg műveit, a nagy polgárjogi harcosok azt mondták neki, hogy hagyja ezt a témát, mert el fogja ijeszteni a fekete olvasókat. Ő viszont nem hagyta és ezek a művek máig ott vannak az örökségében, de a leszármazottai nem engedik ezeket publikálni, mert főállású fekete íróként akarják pozicionálni.

A legfurcsább és egyben legelgondolkodtatóbb szituáció pedig Török Sophie-hoz, Babits Mihály feleségéhez köthető, akinek két, leszbikus témájú versét akartam megjelentetni. A kollégám kinyomozta, hogy Török Sophie jogörököse az Országos Széchényi Könyvtár. Ők tőlünk értesültek erről, és meg is köszönték írásban, mert nem tudták, hogy ők a gazdái az életműnek. De amikor elkértük ezt a két verset, akkor indoklás nélkül elutasították a kérést. Szerintem ezt egy állami szerv nem tehetné meg.
Volt, hogy adott fordítónak a jogörökösei nem járultak hozzá a publikációhoz. A legnagyobb szívfájdalmam Mikhail Kuzmin, aki tulajdonképpen az első olyan modern regényt írta, ami egy meleg szerelemről szól: egy szép, szecessziós szenvedéstörténetet. A könyvet Szőke Katalin ruszista, szegedi egyetemi tanár fordította le a nagydoktorija részeként, de sajnos a kiadás előtt hirtelen meghalt. Nem volt végrendelet, a tizennyolc jogörökösből pedig egy nem akart hozzájárulni a publikáláshoz. Így pedig a teljes fordítói életmű elvész.

Ma azt láthatjuk, hogy egyre természetesebben jelennek meg az LMBTQ emberek és történetek a modern irodalomban. Ez kicsit szinkronban van azzal, hogy a Netflixet is egyre többször vádolják meg, hogy mennyire idegesítő, hogy minden sorozatba úgymond belepasszíroz valamilyen meleg szálat.
Nem véletlenül nem válogattam a könyvbe kortárs szerzőket, mert fejnehéz lett volna az egész végeredmény. Főleg a nyugati világban, és elsősorban az angolszász világban olyan természetességgel és olyan mennyiségben jelennek meg fontos és jó művek a témában, hogy ezek elvitték volna az egész kötetet. Másrészt nincs is rálátásunk, hogy ebből igazából mi az, ami maradandó lesz és mi az, ami nem.
A mai magyar szépirodalomban is lehetne ilyen példákat találni. Valóban egyre nyilvánvalóbban és egyre természetesebben jelenik meg a téma, magától értetődően, és olyan szerzőktől is, akiknek ez nincs jelen az életében. Nemrég olvastam Cserna-Szabó András Zerkó – Attila törpéje című új regényét, ami az ötödik században játszódik, a főszereplője pedig egy törpe – nem túl polkorrekt, de az egész könyv nem az. És ebben a szabadszájú főszereplő azt is elmeséli, hogy milyen szexuális kalandjai voltak férfiakkal. A törvény betűje szerint ezt is be kéne fóliázni a könyvesboltban.
Tehát sok írásban jelenik meg a téma, hiszen az élet magától értetődő része. Én a magyar kultúrában nem érzem, hogy mindenáron akarnak ilyen történeteket írni. Engem is sokszor szokott idegesíteni, amikor úgy érzem, hogy mondjuk egy sorozatban indokolatlanul van meleg vagy fekete szereplő.

De mitől lehet úgymond indokolt egy meleg vagy egy fekete szereplő? Sokszor akkor mondják ezt, mikor például a főszereplő legjobb barátja meleg. De hát valakinek az életben is a legjobb barátja meleg.
Persze, csak tudod van, mikor azt érzed, hogy ennek nincs dramaturgiai funkciója, sőt, semmilyen funkciója, csak ott kell lennie egy szálnak, mert akkor védve van. Én nem szeretek semmilyen kvótát. De ez a magyar irodalomban nincs is jelen és általában a művészetben sem. Ahol felbukkannak ilyen szereplők, ott a helyükön is vannak.

Továbbra is kérdés számomra, hogy mitől lesz mégis indokolt egy ilyen szereplő. De ez már máshova vezet. A könyvben biztosan mindenki indokolt.

Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
Fotók: Bielik István

 

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb
buy ivermectin online how to get ivermectin