Gondolkoztál már azon valaha, hogy hangzott volna Britney Oops, I did it again című száma Marilyn Monroe korában? Vagy azon, hogy Al Capone vajon mit gondolt volna a Gangsta’s Paradise szövegéről, ha a kor zenészei azt játszották volna? Egy pillanatra hagyjuk ki a képből azt az apró tényt, hogy az akkori társadalmi berendezkedés mellett abszolút lehetetlen lett volna ezeknek a számoknak a sugárzása a rádiókban, koncentráljunk csak a zenei hangzásvilágra, meg arra, hogy a zenében minden lehetséges – akár az időutazás is.
Legalábbis így gondolkodott Scott Bradlee amerikai zongorista, amikor 2011-ben életre hívta a Postmodern Jukebox elnevezésű zenei kollektívát és elkezdte videóra venni, ahogy a barátaival zenélnek. Mivel a most 39 éves Bradlee mindig is jobban kedvelte a régi idők zenéit, a közös improvizáció során időről időre visszatért a sokak által nagypapásnak tartott ritmusokhoz és zenei megközelítésekhez, barátai pedig vele tartottak – és kiderült, hogy a közönség nagyon is fogékony erre a megoldásra, hiszen a videók egészen gyorsan hatalmas népszerűségre tettek szert.
A PMJ rövidítéssel is ismert produkció keretein belül népszerű slágereket dolgoznak fel és hangszerelnek át úgy, hogy tökéletesen passzoljanak különböző vintage műfajokba, mintha csak akkor készültek volna. Ezt követően a legautentikusabb hatás elérése érdekében megkeresik az adott stílushoz és dalhoz legjobban passzoló énekest. A kollektíván belül több mint ötven vokalista közül válogathatnak (és a csapatot folyamatosan bővítik), akik a zenészekkel kiegészülve technikai rásegítések nélkül, stílusosan a „régi módon” veszik fel a slágerátiratokat, így az időutazás garantált.
A felvételeket az első időszakban Bradlee nappalijában készítették, aztán ahogy nőtt a népszerűségük, profi stúdióba vonultak, mostanra pedig már az adott stílusra szabott, korhű díszletekben forognak a klipek. A díszlet mellett a ruhák és a kiegészítők is az éppen zeneileg megidézett kor stílusát tükrözik, az utóbbi időszakban pedig a zene és az ének akár sztepptánccal is kiegészülhet.
Itt nem ’90-es években sokak által ismertté vált, Michael Flatley-féle ír táncra kell gondolni, hanem az amerikai verzióra, bár a „kopogós cipő” itt is adott. A sztepptánc az 1930-as és 1950-es évek magasságában élte a fénykorát, a swing sokáig töretlen népszerűsége idején. Maga a swing receptje nem túl bonyolult, elsőként kell hozzá nagybőgő és dob, aztán jöhetnek a rézfúvósok, mint a trombita és a harsona, majd a fafúvósok, élen a szaxofonnal és a klarinéttal. A lassútól az egész gyorsig terjedő tempót igény esetén tovább fűszerezhetjük pár húros hangszerrel, mint a gitár vagy a hegedű, vagy éppen növelhetjük a zenészek számát, és máris kész egy big band zenekar.
Visszatérve a szteppre, bár a tánc magáról a ritmusról szól, ezért szinte bármilyen stílushoz tud kapcsolódni, talán mégis ennek a zenei megközelítésnek áll legjobban. A legszélesebb körben talán a ’30-as, ’40-es évek sztárjai, Fred Astaire és Ginger Rogers párosa ismert, vagy épp Gene Kelly, aki az ’50-es években énekelt az esőben, miközben a szteppet balett- és jazzelemekkel kombinálta – ezzel is bizonyítva, hogy a sztepplépések alapvetően folyamatosan változnak, fejlődnek az adott kor stílusához igazodva, mégis megőrzik a tradicionális alapokat. Valami hasonló történik a Postmodern Jukebox feldolgozásaiban is.
A rajongók számára a múltbéli hangulat varázsa mellett talán az a leggyakrabban emlegetett pozitívum, hogy a Postmodern Jukebox csapata által abban az élményben lehet részük, hogy szól egy szám, aminek – sláger révén – pontosan tudják a szövegét, tudják, mit kéne hallaniuk, és közben hallanak valami teljesen mást, ami egy egészen érdekes csavart ad az agy működésének. Sokak számára a stílus és a hangzásvilág változása egyben egy teljesen új értelmezési módot is kínál, ezáltal sokkal jobban megfogja őket a dal, mint annak eredeti verziója.
Sok esetben a feldolgozásra kerülő számok eredeti énekesei is nagy rajongóivá váltak az új megközelítésnek, Bradlee és csapata pedig örömmel megragad minden alkalmat arra, hogy a top slágerek és a régi idők zeneiségének ötvözésével minél több fiatallal is megismertessék a számukra amúgy már talán „retrónak” számító ritmusokat.
A zenélés mellett 2018-ban Bradlee „Outside the Jukebox” címmel könyvet is írt arról, hogyan sikerült a vintage zenék iránti rajongásából megvalósítani álmai melóját. Bár a magyar nyelvű kiadás még várat magára, a történet minden olvasót megerősíthet abban, hogy bátran tegyék azt, amit szeretnek, mert sosem lehet tudni, mi sül ki belőle. Ahogy abban is, hogy megéri követni az álmainkat és küzdeni a céljainkért, bármilyen furcsának is tűnjenek mások szemében.
Lancz Alexandra
Ez a cikk a Humen Magazin 2021/4. számában jelent meg. Ha szeretnéd megkapni a nyomtatott magazint, a Humen.Shop felületén a postaládádba is kérheted. Ha nem szeretnél lemaradni egyetlen számról sem, akkor csatlakozz a myHumen hűségprogramhoz!
