Samuel Osmond Barber II (1910–1981) és Gian Carlo Menotti (1911–2007) a XX. századi modern zene két meghatározó alakja. Nemcsak a zenei pályájukon találtak egymásra, hanem a magánéletben is társak voltak egy ideig. Zenei stílusukat a romantikus líraiság és a modern zenei technikák alkalmazása egyaránt jellemezte.
Samuel Barber az Amerikai Egyesült Államokban született művelt, a tudományok és a művészetek iránt elkötelezett előkelő családba. Barber már kisgyermekként érdeklődött a zene iránt, hamar megmutatkozott, hogy tehetséges is ebben: hatévesen kezdett zongorázni, hétévesen pedig már komponált. Bár a szülei kezdetben nem örültek a zene iránti túlzott rajongásának (sportolói pályát szántak neki, de a fiú egy szívhez szóló levélben kérte édesanyját, hogy hadd foglalkozzon a zenével), végül Barber olyan iskolákban tanulhatott, ahol fejleszthette zenei képzettségét. Diákként többször is eljutott Európába. Bécs, Párizs különösen kedves volt számára, és Olaszországban is tanulhatott a zene mestereitől.
Samuel Barber énekesként is sikeres volt, de a tényleges ismertséget és elismertséget zeneművei hozták meg számára. Leghíresebb alkotása talán az Adagio for Strings (Adagio vonósokra, 1938), amelyet Arturo Toscanini díjjal is jutalmazott. Egy Menottival közös európai nyaralás során komponálta Barber az Adagiót. A darab számos filmben hallható (Az elefántember, A szakasz, Lorenzo olaja, Amélie csodálatos élete), és több ismert ember temetésén is játszották (John F. Kennedy, Albert Einstein), de felhangzott a 2010-es téli olimpia megnyitóján is Vancouverben, és több híres DJ is feldolgozta Barber művét.
Gian Carlo Menotti Olaszországban született. Ő is nagyon tehetséges volt a zenében, tanulmányait kezdetben magánúton végezte, de aztán a családja támogatásának köszönhetően bekerült a híres philadelphiai Curtis Intézetbe, ahol sok zenében tehetséges diák tanult. Itt találkozott Samuel Barberrel, aki segített neki a beilleszkedésben. Szoros barátság, kapcsolat alakult ki közöttük, többször utaztak együtt Európába. Menotti nem titkolta orientációját, A leprás című színdarabjával például a melegek jogaiért állt ki. Zenei stílusára nagy hatással volt Debussy és Puccini is, a kritikusokkal azonban nem találta meg úgy a hangot, mint a közönséggel. (Volt arra is példa, hogy Barber művészetét védte a kritikusok megjegyzéseitől.)
Barber és Menotti 1943-ban vásárolt meg egy házat New York közelében, amely közel harminc évig szolgált a pár menedékeként. Ez az időszak kifejezetten termékeny volt mindkét zeneszerző számára. A két férfi kapcsolata 1973-tól már nem volt annyira szoros, külön folytatták életüket. Az 1970-es évek végétől Barbert rákkal kezelték, ebben halt meg hetvenévesen. Menotti még kilencven évesen is aktív volt a zene terén, a római Operaház művészeti vezetője volt, sokat foglalkozott gyerekekkel.
„A zene maga a meg nem élt élet” – olvashatjuk André Aciman Találj rám! című regényében. Hasonlóan vélekedett a sorsról Menotti is. Azt vallotta, hogy igazából akkor ismerjük fel a poklot, amikor ráeszmélünk arra, mi mindent pazaroltunk el, milyen lehetőségeket hagytunk ki életünkben.
A zene azért mást is adhat két embernek. Samuel Barber és Gian Carlo Menotti példája talán igazolja, hogy a zene segíthet abban, hogy ne csak a hivatásunkban találjunk társra, hanem a magánéletünkben is.
Molnár Zoltán
