A Humen olvasóinak a novemberi címlapról lehet ismerős Németh Jani, aki frissen indított rovatunkban mesél különleges életútjáról: megtudhatjuk, hogyan kerül heteróként egy londoni melegbárba, miért változott meg gyökeresen a melegekről alkotott véleménye és miért tartja szívügyének az előítéletek felszámolását.
Humen: Tudom, hogy évekig külföldön éltél, több szakmában is kipróbáltad magad, de először mesélj kicsit a kezdetekről!
Németh Jani: Jelenleg a visegrádi lovagrend tagja vagyok, középkori lovagi bemutatókat tartunk. Mondhatjuk, hogy ebbe születtem bele – hiszen édesapám az egyik alapító –, ma pedig ez már számomra is életforma. A tornákat úgy kell elképzelni, mint egy-egy színházi előadást hajítófegyverekkel, íjászattal és párviadalokkal megspékelve, de, mivel nem szerepelnek benne dialógusok, abszolút nemzetközi. Ezt csináljuk egész évben, rengetegen jönnek külföldről – szó szerint a világ minden pontjáról – megnézni minket.
H: Mikor kezdtél mellette modellkedni? Egyáltalán, mennyire egyeztethető ez össze a lovagi tornákkal, ha ennyire intenzíven űzöd?
N. J.: Szerencsére jól és könnyen. Még ha első hallásra furcsa is, de rengeteg az átfedés köztük. A bemutatók előkészítették a talajt a későbbi fotózásokhoz, ugyanis szinte teljesen kiölték belőlem a lámpalázat – nagyon fontos, hogy a közönség és a kamera előtt is ugyanolyan lazán, fesztelenül, természetesen tudjak mozogni, viselkedni. A modellkedést húszévesen kezdtem el, egy fotós talált meg Visegrádon és kért fel közös munkára. Az első projekt után kiutaztam Londonba, mert úgy éreztem, ideje valami újba belevágni, valamit a nulláról elkezdeni, felépíteni. Egy évig hotelben dolgoztam, majd elkezdtem castingokra járni. Szerencsémre rögtön beválogattak egy fotózásra a Zarához, ez adta meg az igazi nagy kezdőlökést a karrierem építéséhez. Remek fotósokkal dolgozhattam együtt, akiktől sokat tanultam. Ma már szabadúszóként menedzselem magam.
H: Mennyiben változott meg az életed a Londonban töltött idő alatt?
N. J.: Összesen két és fél évet éltem kint, ezalatt olyan embereket ismerhettem meg, akiknek a barátságáért a mai napig hálás vagyok. A londoni ismerőseim jó része meleg, ugyanis egy sohói melegbárban is dolgoztam mint pultos. Amikor kimentem Londonba, fogalmam sem volt a „meleg világról”, itthon nem sok tapasztalatom volt velük kapcsolatban. Mivel nem ismertem őket, bevallom, volt bennem némi előítélet is, ami aztán a kint töltött idő alatt gyökeresen és gyorsan megváltozott. Az egész elég különösen kezdődött, ugyanis az első napomig, de még az állásinterjún sem esett le, hogy egy melegbárba jelentkeztem. Rögtön az elején füllentettem is egy kicsit a szakmai tapasztalatomról, mert nem sokat konyítottam a bárszakmához.Végül elég hamar belerázódtam, és ez a többiek segítőkészségének is köszönhető. A személyzet egy része meleg volt, mi heterók voltunk kisebbségben, amit ők végig tiszteletben tartottak és elfogadtak, soha nem közeledtek felém.
H: És a vendégek?
N. J.: Néhányukról ugyanez sajnos nem volt elmondható, az összes lehetséges – akár szélsőséges – reakcióval találkoztam. Nem egy olyan pasiba futottam bele, aki elkezdett győzködni, ajánlatokat tenni. Volt, aki dühösen kikérte magának, hogy mit keresek egy melegbárban, ha egyszer nem vagyok meleg, és olyan is, aki a továbbiakban levegőnek nézett, mert nem fogadtam el a busás borravalót és nem adtam meg a telefonszámom. Persze jogos, ha valaki arra asszociál először, hogy egy melegbárban a pultosfiú biztosan nem heteró, de a többség szerencsére remekül tudta ezt kezelni. A kollégáimmal mindent meg tudtam beszélni, nagyon jól esett, hogy teljesen meg tudtak nyílni és jó fejek, elfogadóak voltak velem. Egyébként rengeteg női vendég is megfordult a klubban, akik a meleg barátaikkal jöttek el bulizni – a barátnőmmel is így ismerkedtem meg.
H: Hogy láttad, milyen volt a melegekhez való hozzáállás, az elfogadás odakint?
N. J.: Merőben más. A Soho különösen olyan, mint egy másik világ. Míg a meleg párok ott kézen fogva sétálgatnak, itt még mindig azt látom, hogy nem merik felvállalni melegségüket. Mostoha és álságos dolognak tartom, hogy míg egy heteró párnak senki nem rója fel, ha láthatóvá teszik az összetartozásukat és esetleg csókolóznak az utcán, addig, ha egy meleg pár csinálja ugyanezt, sokan kiakadnak, megrökönyödnek, utánuk fordulnak… Az én meleg barátaim is félnek a reakcióktól, a szélsőséges megnyilvánulásoktól, pedig nem ártana, ha bátrabbak lennének – részben miattuk vállaltam el a Humen novemberi számának címlapfotózását.
H: Mit gondolsz, mire lenne szükség ahhoz, hogy megváltozzon a helyzet?
N. J.: A melegek részéről azt tudnám kiemelni, hogy nem szabad azt hinniük és erőltetniük, hogy a heterók preferenciája megváltoztatható. A provokálás, polgárpukkasztás sem tesz jót a megítélésüknek. A heteróknak pedig túl kellene látniuk azon, hogy „ez nem természetes” és meg kellene ismerniük azt, amiről sokszor vaktában ítélkeznek. A kulcs tehát a másik megismerése, elfogadása és tiszteletben tartása, szexuális beállítottságra való tekintet nélkül, mert a köpködésnek, tűzzel-vassal üldözésnek semmi értelme nincs. Tisztában vagyok azzal, hogy nem lehet mindenkit megváltoztatni, de szeretnék minél több szemet felnyitni.
Szerző: Dömötör Nikolett
