Egy kapcsolatban többször megfogalmazódhat bennünk a kérdés: biztos jól választottam? A viták, veszekedések és kisebb nézeteltérések többször megingathatnak szerelmünkben, és csak rajtunk múlik, mi az, amin még képesek vagyunk túllendülni, és hol az a pont, ahol betelik a pohár. Sokszor azonban az eszünk és a szívünk egymásnak feszül, és ha jó néhány csalódás után fel is fogjuk, hogy a kapcsolatunknak nincs értelme, érzelmileg már a másikhoz láncoltuk magunkat, az elszakadás gondolatát pedig valóságos pokolként éljük meg.
Fél évvel ezelőtt, amikor megismerkedtem a párommal, nem hittem, hogy egy egyéjszakás kalandnál több lehet belőle. Másnap otthagyta nekem a kulcsait, hogy aztán aznap este visszakérhesse, és ismét együtt töltsük az éjszakát. Elém jött a munkába, randira hívott, amit aztán még egy, és még sok másik találka követett. Teljesen belehabarodtam, onnantól kezdve minden napot és minden éjjelt együtt töltöttünk. Nem egyszer éltünk káros szenvedélyekkel, de egy idő után rájöttem: esetében nem csak alkalmi szenvedélyről van szó. Ahogy teltek a hónapok, egyre több konfliktusunk volt, a harmadik hónaptól a szexuális együttléteink is ritkulni kezdtek. Először magamban kerestem a hibát, majd a drogot, a rendszertelen életmódját okoltam. Nem mertem belátni, hogy már nem én vagyok vágyának minden tárgya. Sokat beszélgettünk, próbáltam megoldani a sokszor megoldhatatlannak tűnő helyzetet.
Mindeközben az önbizalmam ingadozott fel-alá, és a köztünk lévő feszültség is egyre nőtt. Egyre több konfliktusunk volt: egyiket-másikat a drog, míg jó néhányat a féltékenység szült. Mások fenekének vagy épp farkának a fogdosása, és a virtuálisan folytatott beszélgetések, amelyekre idővel rábukkantam. Mindennek ellenére hinni akartam bennünk, hiszen több, mint két év egyedüllét után végre rátaláltam arra, akibe bele tudtam szeretni, és ő is szeretett. Akinek életemben először adtam lakáskulcsot, mutattam be az apámnak, és nyíltam meg igazán. Mindenáron meg akartam menteni a kapcsolatunkat, kötődtem hozzá, és féltem elengedni. Féltem elengedni őt, és mindazt, amit átéltem mellette.
A világ számára nyílt, bujkálás-mentes kapcsolatot, a közös programokat, az átnevetett, összebújós éjszakákat, a pezsgő-nyüzsgő életmódot. Az iránta érzett szerelmet. Bár az eszem ordított, a szívem marasztalt. Párterápiában bíztam, még akkor is, amikor nélkülem utazott el a párizsi közös utunkra, amit későbbre halasztottunk. Párterápiában bíztam akkor is, amikor kiderült: az eredeti időpontban nem egy barátnőjével, hanem egyedül repült Franciaországba. Reményt adott, hogy a terápia ötletét ő vetette fel, és a reményt még akkor sem akartam elengedni, amikor rájöttem, hogy már az első külföldön töltött éjjelen fellátogatott a Gayromeo-ra, melegbár-látogatást és drogmámoros szexrandit tervezett. Mégsem éreztem jogosnak a dühömet, hiszen én is követtem el hibákat, egy kapcsolat alakulása pedig sosem az egyik félen múlik. Egy hétig gubóztam a lakásomban. Úgy tettem, mintha semmiről sem tudnék. Őrlődtem, és a barátaimnál kerestem vigaszt.
A párizsi útja előtt a nyitott kapcsolatot is hajlandó voltam átgondolni, de nem bírtam elengedni a gondolatot, hogy több lebukás után is titokban folytatta azt, amit, mint kiderült, már a harmadik hónapban elkezdett. Teljesen le voltam sújtva. Nem tudtam, mitévő legyek, ha haza jön. Nem tudtam a szakítás mellett dönteni: ragaszkodtam és féltem. Folyamatosan azok hangja visszhangzott a fejemben, akik szerint a következő kapcsolatomban is előbb-utóbb mérlegelnem kell a nyitott kapcsolat lehetőségét. Komolyan kezdtem elhinni, hogy a meleg világban nem létezik sírig tartó szerelem. Talán így van, talán tényleg nem élünk boldogan, amíg meg nem halunk. De ennek a válaszútnak semmiképp sem fél év után kell eljönnie. Döntenem kellett: képes vagyok hat hónap után nyitni és elengedni minden sérelmet, vagy vállalva a szakítás minden fájdalmát, továbblépek, és bízok tovább a szerelemben. Utóbbi mellett döntöttem.
Rájöttem, hogy bármennyire is akarom őt, ha megpróbálom megzabolázni, azzal csak eltaszítom magamtól. Rá kellett jönnöm, hogy nem szabad görcsösen kapaszkodnom valamibe, amivel saját magamnak ártok. Hiszen bármennyire önzően is hangzik, sosem szabad elfelednünk, hogy mi vagyunk magunknak az elsők, és önmagunkat nem érdemes olyasvalakiért feláldozni, aki értünk kicsit sem képes változni.
Hevesi Kriszta szexuálpszichológus válaszol
A lépéshez, a váltáshoz erő kell: erő az elszakadáshoz, és ugyanígy az újrakezdéshez is. Nem mindig vagyunk eléggé kiegyensúlyozottak és energikusak ahhoz, hogy egy ilyen nagy váltásba bele tudjunk kezdeni, gyakran inkább beletunyulunk a mindennapok rutinjába. Emellett egy szakítás kimondása mindkét félnek fáj: a közös tervek szertefoszlása éppúgy, mint a lezárás, a nincs tovább, s az apró kis emlékek összepakolása.
Az elhamarkodott szakítás legalább annyira rossz, mint az elodázás, mivel nem mindig van lehetőségünk a „visszatáncolásra”. Sokan azért szakítanak, mert nem működik a párjukkal a szex. Úgy vélik, nincs közöttük kémia. Ezzel ellentétben elképzelhető, hogy a partner csak kevésbé gyakorlott, rosszabb életszakaszban van, szorong vagy gátlásai vannak valami okból, amiket ha sikerül levetkőznie, egy csiszolatlan gyémántot találunk. Nehezebb dió, ha a szex szuper, ellenben semmi másban nincs harmónia. Ebből születnek a „se veled, se nélküled” típusú viszonyok. Ilyenkor érdemes párterápiát felkeresni, illetve amennyiben az egyik fél pszichés problémát vagy traumát cipel – ami a párkapcsolat visszatérő konfliktusait szüli –, akkor egyéni terápiába mennie.
Minden esetben alaposan gondoljuk át a lépéseinket, annak következményeit, és hogy mit fogunk mondani a másiknak, illetve mit teszünk azt követően, ha a befejezés mellett döntünk. Ez tud megvédeni attól, hogy hirtelen bepánikoljunk az egyedül maradástól.
Máthé Bence
