2017-ben a csecsen rendőrség egy drograzzia alkalmával meleg tartalmú képeket és üzeneteket talált egy mobiltelefonban. A készülék tulajdonosát a kihallgatása során kínzással vették rá, hogy adja fel a hozzá hasonlókat, melynek eredményeként további letartóztatások történtek. Embereket vertek össze vagy tuszkoltak be autókba a nyílt utcán, kínzásokról, gyilkosságokról, rejtélyes eltűnésekről kezdtek beszélni Csecsenföldön. Az orosz LMBT-szövetség aktivistái testi épségüket és nem egyszer az életüket kockáztatva azon dolgoznak, hogy minél több embert helyezzenek biztonságba és juttassanak ki az országból. Az Isten hozott Csecsenföldön elsősorban az ő munkájukat mutatja be, de természetesen megszólalnak az üldözöttek is, és megismerhetjük a térségben uralkodó közállapotokat.
Az Isten hozott Csecsenföldön a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál keretében látható online március 6-án. A vetítés kapcsán David France rendező is megszólal, valamint a film civil nagykövetével, Kajdi Csabával a HVG újságírója, Németh András beszélget.
Már majdnem elengedtem ezt a doksit, amikor a napi politika közbeszólt, így aztán érdeklődéssel fordultam azon esetek felé, amikor egy országban üldöznek, vagy törvényekkel ellehetetlenítek bizonyos kisebbségeket, illetve a törvényhozók eltitkolt érintettségük révén beleesnek a saját maguk által kreált és mindenki által kötelezően követendő világkép, eszme- és gondolatrendszer csapdájába. Az évtizedekig háttérben megbúvó, majd az ereszcsatornán leereszkedő rideg valóság tükrében különösen visszatetsző a létező problémák tagadása, elbagatellizálása, másokon való számonkérése, nemkülönben egymás sakkban tartása egy hazug és képmutató rendszer fenntartása érdekében. Mert ugye az apa férfi, az anya nő, minden más csak merő kitaláció.
Nem könnyű bárkit is megszólaltatni egy olyan közegben, ahol a kritikus hangvétel megütése életekbe, de minimum az illető állásába, megélhetésébe kerül. Sokszor előfordul hasonló dokumentumfilmek esetében, hogy bár az arcot nem mutatják (esetleg a hangot is eltorzítják), a testalkat, öltözék, illetve egyéb információk (település, munkahely stb.) alapján az interjúalany mégis – egész – jól beazonosítható. A sötétben ülő, az Alvin és a mókusok hangján megszólaló valaki pedig nem feltétlenül képes érzelmeket átadni, nem tudjuk a problémáját átérezni, nem tudunk vele azonosulni. Az Isten hozott Csecsenföldön – a dokumentumfilmek terén legalábbis – egy egészen új technikát alkalmaz, a szereplők arcát vizuális effektekkel lecserélték, így azokon továbbra is látszanak az érzelmek, de nem ismerhetőek fel senki által. Hogy ez mennyire erősen sikerült, jól érzékelteti az a pillanat, amikor az egyik érintett – szó szerint – a mozgalom arcává válva felfedi valós kilétét, és egy teljesen más kinézetű személyt kapunk, de mégis ismerős érzelmekkel, mimikával, gesztusokkal.
A helyszín tehát Csecsenföld, amely Oroszország része, és az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története (2020) óta tudjuk, hogy arrafelé nincsenek melegek. Ám Will Ferrell rendszerkritikus tréfája helyett ezúttal a kőkemény valóságot kapjuk. A helyszínről valószínűleg mindenki hallott már, ha más nem, a háborúk kapcsán. Az orosz hadsereg 2009-ben kivonult Csecsenföldről, de a hatalmat jelenleg is oroszbarát politikai pártok tartják a kezükben, és a szavazások tisztaságát illetően nem lehetnek kétségek (van olyan körzet, ahol 107%-os volt a részvétel). A háború megdöntötte Maszhadov hatalmát, helyette Kadirovot választották meg, később mindkettőjüket megölték. Jelenleg Kadirov fia, Ramzan van hatalmon, akinek politikai ellenfeleivel ugyancsak végeztek, de így járt Anna Politovszkaja orosz tényfeltáró újságíró is. Az országban évek óta üldözik, kínozzák és kivégzik a melegeket, a hatalom keze messzire elér, a külföldre menekülők sem érezhetik magukat teljes biztonságban.
A rejtett kamerával felvett erős nyitás után egy aktivista mesél a munkájukról és az országról. A muszlim vallású Csecsenföld egy zárt társadalom saját nyelvvel és szokásokkal, ahol a homoszexuálisokat megcsonkítják és megölik, ezeket sokszor a szülők és testvérek hajtják végre. A letartóztatott személyeket ugyanis kiadják a családnak, márpedig a homoszexualitás gyalázat, amit csak vérrel lehet lemosni. Az aktivisták elsődleges célja, hogy mielőtt ez megtörténne, az érintetteket kimenekítsék az országból. Ehhez Moszkvában titkos menedékhelyeket létesítettek és már a kezdet kezdetén tudták, hogy valószínűleg százakról lehet szó, akikre eközben vadásznak. Szigorú biztonsági intézkedések bevezetése mellett helyeznek el és készítettek fel mindenkit az ország elhagyására, miközben az ehhez szükséges papírok intézése során is számos nehézséggel kell megbirkózniuk. Ahhoz, hogy bevonják a nemzetközi közösséget, külföldi televízióknak készítenek interjúkat, az elmondott megpróbáltatások minden képzeletet felülmúlnak. Sokan amiatt éreznek lelkiismeret-furdalást, amiért őket kevésbé kínozták meg, mint másokat.
Betekintést nyerünk a rejtekhelyen élők mindennapjaiba, míg a másik oldalon Kadirov vezetési stílusába, az országban elhatalmasodó Putyin-kultuszba, és persze megtudhatjuk azt is, hogy a Csecsenföldet 2017 óta vezető és a közösségi médiában aktívan jelenlévő elnök szerint milyen is egy igazi csecsen. Hallhatjuk cinikus és hazug válaszait a vele készült külföldi interjúban, a hazai híradásokban pedig egyértelműen hazugságként tekintenek a melegek üldözésére. A Kreml úgy tesz, mintha Csecsenföldön minden rendben lenne, hiszen semmi okuk kételkedni a csecsen elnök szavaiban, és inkább a helyzet kivizsgálását követelő aktivistákat zaklatják.
Egészen megdöbbentő, ugyanakkor sajnálatos módon ismerős, ahogyan az emberek képesek kifordulni magukból az uszító, gyűlöletkeltő politika hatására, sokszor olyanok is, akik egészen addig kedvesek, elfogadóak és segítőkészek voltak. A homofóbia eszköz a hatalom megerősítéséhez és megtartásához, a hívek megnyeréséhez. A rejtett kamerás felvételek és egyéb bizonyítékok ellenére nincs felelősségre vonás. Az ország megtisztítása érdekében kijelölték a meleg közösséget (is), majd mindenféle vád és tárgyalás nélkül megsemmisítik a tagjait, pont úgy, ahogy a régi időkben. Ezt ráadásul nyíltan és büszkén fel is vállalják az ország lakossága és a nagyvilág előtt. Mindezek tükrében érthető (és még így is felér egy kisebbfajta csodával), hogy nem kis kockázatot vállalva mindössze egyetlen érintett fordult sajtónyilvánossághoz és bírósághoz, de a keresetét Moszkva élből elutasítja.
A külföldre készülők tele vannak vágyakkal, tervekkel, ugyanakkor félelmekkel is, hiszen hátra kell hagyniuk a szülőhelyüket és szeretteiket. Van, aki a bizonytalanságtól sújtva nem bírja cérnával és olyan is, aki hazaszökik, nem tudni, miben bízva, mit remélve. A megkínzottak a halált vágyják és várják, és szerencsésnek mondhatja magát, akit elengedtek azzal, hogy hagyja el Csecsenföldet, de előtte persze még üzentek vele a többieknek. Az aktivisták hatalmas kockázatot vállalnak, többségük ugyanúgy az LMBTQ közösség tagja. A szöktetési akciók alapos szervezést és előkészítést igényelnek, sokszor kell rögtönözni és mindvégig nyugodtnak maradni, a hibázás és lebukás veszélye igen nagy. Az aktivisták Oroszországot elhagyva is elkísérnek sokakat, amíg biztonságban nem tudják őket. A nők helyzete még rosszabb, mert mindig kell melléjük valaki, tovább növelve ezzel a lebukás esélyeit. Van, akinek az apja kormánytag, így szinte bármihez hozzáférhet, ezért nagyon gyorsan kell cselekedni. Nem csak csecsenekről van szó, hanem pl. ott dolgozó oroszokról, akiket családostól kell kijuttatni, mivel köztük sokkal kevesebb a fanatikus, ezért ugyanúgy veszélyben vannak. Veszélyben vannak azok a hírességek is, akikről kiderül vagy azt feltételezik, hogy melegek, akármennyire elismertek és népszerűek. Az aktivistáknak másfél száz embert sikerült kijuttatni Csecsenföldről a film elkészültéig, és míg jelentős részük Kanadában lelt új otthonra, a Trump-adminisztráció egyetlen kérelmet sem fogadott be.
David France rendező íróként és oknyomozó újságíróként is ismert, a nyolcvanas években kezdte pályafutását, amikor az AIDS krízisről publikált, de foglalkozott a katolikus egyház szexuális zaklatásaival is. Oscar-jelölt dokumentumfilmje az Egy pestis túlélői (2012) az AIDS-elleni küzdelemről, az ACT UP, valamint a TAG tevékenységéről szól (itthon a 2013-as Budapest Pride LMBTQ Filmfesztivál keretében mutatták be), a Marsha P. Johnson halála és élete (2017) pedig a fekete melegjogi aktivistáról, akinek holttestét a Hudson-folyóból emelték ki nem sokkal az 1992-es Pride felvonulás után (Netflixen érhető el). Ebben a filmjében kizárólag megmutatja a dolgokat, nem alkot véleményt, nem befolyásol, nem vádol meg senkit, a döntést, a helyzet értékelését ránk hagyja. A lehetőségekhez mérten teljes és valós képet nyújt, a modern technológia felhasználásával igyekszik minél többeket megszólaltatni. Több évtizedes rutinja meglátszik, különösen az, hogy nem először dolgozik idegen és ellenséges környezetben. Az eredmény elég erős, nem is sikerült egy menetben megnéznem, és a megírásra is rá kellett aludnom.
Az Isten hozott Csecsenföldön a Sundance Filmfesztiválon debütált idén januárban, ahol a zsűri a legjobb amerikai filmnek járó díjra jelölte, illetve a vágásért oda is ítélte azt. Februárban Berlinben négy jelölésből kettőt váltott díjra, nyert egy Teddyt, egy közönségdíjat és az Amnesty International díját. Nyert Thesszalonikiben, São Pauloban, Bergenben, illetve Prágában (One World), Varsóban (Millenium Docs Against Gravity), és Belgrádban (Free Zone). Jelölték Miamiban, Sevillában, Durbanban, valamint egy díjat és egy jelölést hozott el Kanadából (Hot Docs Podcast Festival), de rengeteg más (közel száz) fesztiválon és platformon is bemutatták és mutatják be az elkövetkező hónapokban.
Hujber Ádám
