A gay szubkult hervadóban van – ám a helyén egy mindenki számára nyitott, elfogadó szubkultúra bimbódzik.
Tel Avivot gyakran nevezik a Közel-Kelet gay fővárosának – ám ha a partiéhes LMBTQ utazó ellátogat Izrael kulturális fővárosába, hamar észreveszi: gyakorlatilag nincsenek meleg szórakozóhelyek. Egy hónappal ezelőtt az utolsó állva maradt katona, a legendás Evita Dance Bar is lehúzta a rolót két évtized után, és bár hivatalos magyarázat nem érkezett a tulajdonosoktól arra vonatkozóan, miért is zárták be az ikonikus klubot, a spekulációk már elkezdődtek…
Lehetséges, hogy Tel Aviv elveszítette volna a “meleg úticél” státuszt, amelyre oly büszke volt? Aligha, tekintve az évente egyre csak növekvő, 200 000 főt is megmozgató Tel Aviv Pride-felvonulásokat. Ami történt, sokkal inkább egy globális trendnek tudható be, amelyben Tel Aviv ismét az élen jár. A bulizási szokások és az LMBTQ közösség helye a társadalomban alaposan megváltoztak az elmúlt évtizedek során: manapság sem a hetero, sem a meleg szcénának nincs szüksége rá, hogy szegregáltan mulassanak.
Egy ideális világban semmi szükség arra, hogy aki történetesen homoszexuális, egy másik bárba, klubba, étterembe járjon, mint aki heteroszexuális. Sokkal szerencsésebb és barátibb, ha függetlenül attól, hogy ki szeret fiúkat és ki lányokat, egyszerűen csak eljárhatunk szórakozni a kedvenc helyeinkre, amelyeket nem az alapján válogatunk meg, hogy milyen gender-sztereotípiára tervezték, hanem az alapján, hogy milyenek a koktélok, a zene, a hangulat, vagy épp a társaság. Míg korábban komoly szükség volt rá, hogy a melegek szeparáltan partizzanak – már csak a saját biztonságuk érdekében is –, egy felvilágosult világban idejétmúlttá kezdenek válni a “tisztán gay” szórakozóhelyek.
Érdekes megfigyelni, hogy világszerte a nagyobb, nyitottabb, kozmopolita, multikulti városokban gombamód szaporodnak az “open minded”, azaz elfogadó és befogadó szórakozóhelyek, amelyek mindenkit szeretettel várnak, míg a tipikus gay bárok olyan városokban vannak jelen, ahol továbbra is igény és sajnálatos szükség van rá, hogy az LMBTQ embereknek meglegyen a privát zónájuk – politikai okokból, vagy az általános hozzáállás kapcsán. Tel Aviv nem az utóbbi kategóriába tartozik: a szivárványcsaládok ott olyan gyakoriak, hogy szeme se rebben senkinek, ha két apuka óvodába viszi a gyermekét, és bárki viselhet akár tetőtől talpig burkát vagy épp egy szál fürdőgatyeszt. Melegként öltözködhet valaki úgy, mint egy igazi díva, vagy egy hipszter favágó, biztosan megtalálja a maga közegét – anélkül, hogy a ’90-es évekből visszamaradt “meleg térképeken” kellene kutatnia.
És míg Magyarországon nemrégiben óriás botrány volt belőle, hogy roma származású transznemű felvonulókat nem engedtek be egy népszerű meleg bárba a Budapest Pride idején, Izraelben – azon a helyen, amelyre a laikusok úgy gondolnak, mint egyfajta diktatórikus katonaállamra – még olyan szórakozóhely is akad, ahová nemcsak heterók és homoszexuálisok, de zsidók és arabok, sőt, önmagukat büszke palesztinnak valló fiatalok is járnak. Az Anna Lou Lou Jaffa óvárosában bújik meg, és esténként fiúk, lányok, muzulmánok, keresztények, izraeliták úsznak az arak – közel-keleti ánizspálinka – mámorában, miközben a pódiumon hidzsábot viselő transzvesztita énekel. A város egyik legnépszerűbb egykori melegbárja, a Shpagat sem különíti el magát többé: a tulajdonos, Imri Kalman gyakran hangoztatja, hogy eljárt az idő a “meleg szórakozóhely” címke felett, és az ő bárja, ahogy a tengerpart és a parkok, mindenki előtt nyitva állnak. Hasonlóan gondolkoznak a budapesti szórakozóhelyek és partik tulajdonosai és szervezői is: a Tütü, a Garcons vagy épp a Vibe várják és elvárják mindazokat, akik bíráskodás nélkül, szexuális beállítottságtól függetlenül szeretnek bulizni.
Talán az egyetlen olyan hely, ahol nem vagyunk készek a koedukált mulatásra, a szaunák – bár magam is teljes szívemmel az “egyek vagyunk” elvet követem, és mindig boldog vagyok, ha Pride-eseményeken, vagy LMBTQ-jogokat hangsúlyozó programokon hetero közönséggel találkozom, azt hiszem, vannak bizonyos helyzetek, amelyeket jobb megtartani csakis magunknak. Aki pedig azt gondolná, antifeminista, vagy épp szexista vagyok, azoknak csupán annyit üzenek: talán nem véletlen, hogy a törökök – akik óriási szerelmesei a wellness és spa kultúrának – már évszázadokkal ezelőtt megálmodták a férfi fürdőket, a hamamokat. Hogy ezek a változó idők oda vezetnek-e, hogy néhány évtized múlva még a gőzfürdőket is megosztjuk a hölgyekkel – legyenek akár leszbikusok – és a hetero férfi közösséggel, egyelőre megjósolhatatlan, de mindenesetre most még kissé bizarr belegondolni…
Akárhogy is, egy biztos: nemcsak a szórakozóhelyek között mosódnak el a határok. A halmazok – hetero, homo, bi, transz, és így tovább – egyre tágabbá és átjárhatóbbá válnak, ez pedig igenis jó irány. Azt jelenti: végre elkezdtük észrevenni az embert a címke mögött.
Írta: Steiner Kristóf
www.whitecityboy.com
