Kultúra

Két hónap, két könyv – Szívhez szóló nyári olvasmányok

Július-augusztusi dupla számunkban két olyan könyvet szeretnénk a figyelmetekbe ajánlani, amik a nyári hőségben kiválóan elfoglalják az embert: ugyan témájukat tekintve elég komolyak, de mindkettő szívhez szóló humorral van megírva, amitől ezek igazi „feelgood”-könyvek lesznek. Az egyik fókuszában a (mindenféle) felnőtt kapcsolatok és a gyászmunka, a veszteséggel való megbirkózás áll, míg a másik egy olyan család életét mutatja be, amelynek tagjai közül az egyik gyermek transznemű.

Steven Rowley: Lily és a polip

304 oldal, puhatáblás, Agave Könyvek, 2016

 

 

Képzeld el, hogy van egy kutyád, aki több mint egy évtizede hűséges társad jóban-rosszban. Mindegy, hogy költöztél, munkahelyet váltottál, szakítottatok a pasiddal – ő ott van, és minden péntek este együtt Monopolyztok. Aztán képzeld el, hogy egy napon egy rosszindulatú polip jelenik meg a kiskutyád fején, és fenekestül felfordul az eddigi békés életetek.

Steven Rowley regénye egy 42 éves meleg férfi és a 12 éves tacskója, Lily bensőséges kapcsolatán keresztül meséli el, hogy milyen nehéz feldolgozni a hozzánk legközelebb állók elvesztését; hogy egy ilyen folyamat mennyi mindenre rávilágít az életben, hirtelen más fényt vetve a mindennapokra; és persze alapvetően szól arról a különleges kapocsról is, amely ember és kutya között létezhet. Az író maga is elvesztett egy tacskót egy betegségnek köszönhetően, így volt miből kiindulnia – a mágikus realista stílusban megírt regénye azonban több puszta önéletrajzi beszámolónál. Aki nem esik mélységes szerelembe az intelligens, de néha gyermekien naiv Lilyvel az első oldalakon, annak majdnem biztosan kőből van a szíve. Hidd el, mindegy, hogy szereted-e a kutyákat egyébként; a főhősünk, Ted fejében kettejük között lejátszódó fiktív párbeszédek fontossága abban rejlik, hogy milyen otthonos és bensőséges a viszonyuk. Hiszen valahol mélyen erre vágyunk mind: megtalálni azt a tökéletes lelki társat – jelentsen ez egy barátot, egy szerelmet, vagy éppen egy kutyát –, akivel mindent megoszthatunk, és aki félszavakból is ért minket.

Ahogy Teddel együtt fokozatosan szembenézünk a ténnyel, hogy a „polipnak” köszönhetően el fogja veszíteni valószínűleg élete legfontosabb társát, mégsem a szomorúságon vagy a könnyfakasztó eseményeken van a hangsúly – a titok Steven Rowley flashbackekkel tűzdelt, sok irányban futó történetvezetésében és keserédesen humoros narrációjában rejlik. A könyv tehát nem csupán arról szól, hogy egy középkorú férfi hogyan kezeli a kutyája elvesztését, hanem a párkapcsolatairól, a randizásról, a barátairól, a pszichiáteréről, vagy az (éppen stagnáló) írói karrierjéről is. Ha ezt a könyvet választod, biztosan elmorzsolsz majd néhány könnycseppet közben,  de ami sokkal fontosabb, az az a nyom, amit hosszú távon szinte biztosan hagy majd benned.

Laurie Frankel: Mindig ez van

496 oldal, puhatáblás, GABO, 2018

 

 

Laurie Frankel regényének címe egyrészt teljesen igaz, hiszen máshogy nem is történhetnének a benne foglalt események: minden olyan sorsszerű, mint egy mesében. És közben persze olyan dolgok történnek, amik egyáltalán nem szokványosak, hiszen az viszonylag ritka eset, hogy egy ötéves kisfiú közli a szüleivel: ő bizony ezentúl lányruhában szeretne járni, és ha nagy lesz, lány szeretne lenni. És ami ezután következik, azt kell, hogy mondjuk, sajnos az sem hétköznapi. Pedig bárcsak nagyrészt az lenne.

Steven Rowley-hoz hasonlóan Frankel is saját életéből táplálkozott, hiszen ugyanazzal az eseménnyel találta szembe magát, mint regénybeli főhősei, Rosie és Penn, valamint négy nagyobb gyermekük: az ötödik fiuk, Claude igen korán kifejezte, hogy nem érzi komfortosan magát a biológiai nemével. Az írónő saját bevallása szerint azonban a saját élete jelentősen unalmasabb lett volna, mint a regény, amit végül megírt, így egy pillanatig se gondoljuk, hogy Claude, vagyis Poppy története az ő lányáról szól.

Miután az első fejezetekből megismerhetjük Rosie, az orvostanhallgató és Penn, az író találkozásának zavarba ejtően édes, de a klasszikus romantikus regényektől (szerencsére) fényévekre lévő történetét, néhány oldalon belül máris ott tartunk, hogy a kis Claude egyik napról a másikra lányruhában szeretne járni. A „valóságos tündérmese” talán a legjobb szó, amivel jellemezhetnénk az egész könyvet, hiszen itt nyoma sincs például A fiúk nem sírnak tragikumának. Vannak persze negatív hangok, de Poppyt mindentől óvni igyekszenek azok, akik a legközelebb állnak hozzá.

Lehetne amiatt fanyalogni, hogy ennyi nyitott és elfogadó ember hogyan koncentrálódik egy ilyen eset köré, így eliminálva a szokásos drámát, de közben (úgy tűnik) eljött az idő, hogy az LMBTQ témájú sztorik ne legyenek mindig szomorúak vagy keserédesek, és ne érjenek feltétlenül tragikus véget. Laurie Frankel regénye ebből a szempontból egy kicsit fiktív útmutatóként is felfogható a „hogyan neveld/fogadd el/szeresd a transznemű gyermekedet?” témakörben. Persze nem muszáj megfogadni minden szavát – de ha minden transznemű kisgyerek csak feleannyi támogatást kapna a szüleitől, mint Poppy, a világ máris egy jobb hely lenne.

 

Szij Barbara

 

 

Previous post

Bolondját járatják a világkupa idején az orosz melegpropaganda-ellenes törvénnyel

Next post

A házassági egyenlőség miatt még több a meleg, állítja egy hongkongi politikus