Kultúra

Híres férfiszerelmek a mórok végnapjaiban

 

Az előző részekben megismerkedtünk a mór kalifákkal, akik Córdobában nyíltan tartottak férfi háremet – apjához és nagyapjához hasonlóan így tett az 1013-ban elhunyt II. Hisám is. Később a sevillai mór uralkodót, al-Mutamid kalifát a saját miniszteréhez fűzték évtizedeken át gyengéd érzelmek, mielőtt saját kezével megölte egykori szerelmét, beteljesítve ezzel egy évekkel korábbi álmot. A keresztény királyságok azonban bármennyire is hadakoztak a mórok és a homoszexualitás ellen, a spanyol történelem leghíresebb azonos nemű szerelme épp hozzájuk kötődik.

A keresztény királyságok elzárkóztak a mór trubadúrok költészetétől, mivel abban esetenként megjelent a férfiak közötti szerelem is. A lírai költészet így egészen II. János király uralkodásáig (1406-1454) hiányzott a kasztíliai irodalomból, és a sors iróniája, hogy épp hozzá fűződik a spanyol történelem leghíresebb azonos nemű szerelme.
A leírások szerint II. János „magas és jóképű férfi volt, bőre világos, haja barna, mint az érett mogyoró; szemének színe a zöld és a kék között, lábának és kezének formája kecses.” A király és kegyence, Álvaro de Luna kapcsolata harmincöt évig tartott, miközben életük során mindkettejüknek több felesége is volt. Évekig éltek közös hálószobában, menekültek együtt összeesküvő hadak elől, kerültek fogságba, vagy vonultak épp száműzetésbe. A művészeteket jobban kedvelő király az állam igazgatását de Lunára bízta, aki korának egyik leghatékonyabb hivatalnokának bizonyult.

Olyan befolyással volt az uralkodóra, hogy a babonás népek szerint egyenesen boszorkánysággal tartotta kezében urát. Kapcsolatuk végül mégis tragikus véget ért. A király második felesége, akit egyébként épp de Luna választott ki, el tudta érni, hogy a férfit bocsássák el az udvartól. Ellenségeik csak az alkalomra vártak, Álvaró de Lunát rögtönzött bírósági tárgyaláson halálra ítélték és lefejezték. Egy évvel később meghalt maga a király is. Azonban az ármánykodó feleség, Portugáliai Izabella sem járt jobban: élete utolsó éveiben furcsa és irreális látomások gyötörték, halott emberek szellemeit vélte látni maga körül.

II. Jánost a trónon első házasságából született fia, IV. (Tehetetlen) Henrik követte (1454-1474), aki apja adottságait örökölte. Magas, szőke, szép testű férfi volt, azonban egy gyerekkori balesete egész életére rányomta bélyegét. Gyerekként olyan szerencsétlenül tört el az orra, hogy arcát teljesen eltorzította; a kortársak szerint úgy festett, „mint egy szörnyű oroszlán, vagy egy bolond majom.” Tizenöt éves korában el kellett vennie unokatestvérét, a navarrai Blanka hercegnőt. Az inkább a férfiakhoz vonzódó Henrik azonban nem hálta el a házasságot, innen ered a „Tehetetlen” jelző. Tizenhárom évvel később jobbnak látták hazaküldeni a még mindig érintetlen királynét (akit családja később megmérgezett), de a válás után is jó viszonyban maradtak egymással.

Henrik két évvel később elvette Portugáliai Johannát, ő azonban előző feleségével ellentétben jóval kevésbé volt megértő. Amikor hat év házasság után megszületett szintén a Johanna nevet viselő leányuk, a nemesek készpénznek vették, hogy maga a király biszexuális kegyence és szeretője, Beltrán de la Cueva segített be a gyermekáldásnál. A királynő innentől kezdve kicsapongó életet élt, amit férje eltűrt; ahogy azt is, hogy felesége egy királyi rokon, egy püspök fiatal unokaöccsének két gyermeket is szült. A kedves és művelt, de betegeskedő, gyenge kezű Henrik apjához hasonlóan szeretett vadászatokra járni, ezeket az alkalmakat a testi örömök megélésének elfedésére használta. Testőrei között mór katonát is tartott, gesztusával a spanyol uralkodók között ő volt az utolsó egészen Francóig, a XX. századi diktátorig. 1474-es halála után polgárháború tört ki Kasztíliában, a nemesek egyik része leányát, Johannát, másik része féltestvérét, Izabellát támogatta. A harcokból utóbbi került ki győztesen, az a Kasztíliai Izabella, aki a spanyol történelem legjelentősebb uralkodójává vált férjével, Aragóniai Ferdinánddal együtt.

Henrik király megtűrt és elfogadott mindenfajta kisebbséget, legyen az vallási (zsidók, muszlimok), etnikai (mórok) vagy orientáción alapuló (homoszexualitás). Ezt a toleráns politikát váltotta fel Izabella és Ferdinánd inkvizícióra épülő, másságot nem tűrő politikája, amely a zsidók és a mórok 1492-es kiűzésben csúcsosodott ki, amivel véget ért a mórok korszaka az Ibériai-félszigeten.

 

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb