Nem könnyű olvasmányt fogok most nektek ajánlani, de ha vevők vagytok egy történetre, ami a lélek mélyéig hatol, egyszerre emel fel a szépségével és taszít a mélybe a durvaságával, akkor érdemes kézbe vennetek ezt a kötetet.
Hanya Yanagihara A Little Life (Egy kis élet – a szerk.) című könyve minden kétség ellenére bestseller lett, pedig még maga az írója is tartott tőle, hogy már csak a hossza miatt sem lesz sikeres egy ilyen drámai történet. Az évtizedeken átívelő, 700 oldalas kötet négy férfi barátságáról szól: miután kikerülnek egy kis massachusettsi egyetemről, mindannyian New Yorkban próbálnak szerencsét. A jóképű és arayszívű Willem színészi pályára lép; a brooklyni születésű, éles elméjű, de időnként kegyetlen JB festő lesz; Malcolm építészként kezd dolgozni egy cégnél, de a projektek nem jelentenek számára kihívást; és természetesen ott van az okos, titokzatos, visszahúzódó Jude, aki kisebb vagy nagyobb mértékben meghatározza mindannyiuk életét.
A négy barát történetét húszas éveik végétől kezdve három évtizeden át követhetjük végig, epizodikus fejezetekben, nagyobb ugrásokkal. Ez idő alatt tulajdonképpen – a címhez hűen – nem történik velük semmi különösebben nagy dolog, csak maga az élet: dolgoznak, bulikba járnak, egyre „felnőttesebb” lakásokba költöznek, szerelmesek lesznek, szakítanak, megházasodnak, sikerek és kudarcok kísérik az útjukat. Négyük közül Jude az egyetlen, aki borzalmas múltja miatt nem tudja bejárni ezeket a hagyományos utakat, és az önbántalmazásba menekül, sötét titkaival együtt. Az egyetlen hely, ahol senki nem firtatja, ki ő és honnan jött, az a tárgyalóterem – ügyvédként elbújhat komoly és hideg maszkja mögött.
Sok minden más mellett Yanagihara könyvének fő témája a barátság, ami – mint minden emberi kapcsolat – egy bonyolult intézmény. Amikor valakivel barátságot kötünk, megosztjuk vele az életünket – a kérdés csak az, hogy milyen mértékben. Előfordul, hogy két ember évek óta ismeri egymást, mégsem tudnak a másik életének minden részletéről, legyenek azok múlt- vagy jelenbeli események, és ennek sokféle oka lehet. Van olyan, hogy mindkét fél „szószátyár” lelkesedéssel osztja meg a legkisebb epizódokat is; a másik eset, hogy két zárkózottabb típus találkozik, és szinte egyáltalán nem vagy nem feltétlenül egymással osztják meg legmélyebb titkaikat; és van az a verzió, amikor az egyik fél szabadon beszél mély érzéseiről és meghatározó élményeiről, míg a másik csak időnként enged betekintést a lelke bugyraiba.
Ez az aránytalanság zavaró lehet, és rányomhatja bélyegét egy barátságra – többek között épp ez a kényes egyensúly, vagyis ennek hiánya határozza meg a regény négy főszereplőjének kapcsolatát. Természetesen Jude az, aki hosszú időn át semmit nem hajlandó megosztani traumákkal teli múltjából, amik testén és lelkén egyaránt szörnyű sebeket hagytak. Ám több évtizednyi ismeretség után mégis megnyílik azok felé, akik igazán szeretik, még ha ezzel nem is tudja teljes mértékben maga mögött hagyni gyerekkorát.
A számos irodalmi díjra jelölt könyv éppen tökéletes arra, hogy a hosszú nyári napokon elmerüljünk benne: a költői nyelvezet visz minket magával, és az írónő valahogy mindig fenntartja a kíváncsiságot, még akkor is, ha – ahogy ezt már mondtuk – nem történnek egetrengető dolgok a főszereplőkkel. A múlt és jelen között váltakozó fejezetek narrációja főleg egyes szám harmadik személyben történik, de néha egy-egy mellékszereplő szemszögéből látjuk az eseményeket, ami további dimenziókat ad az ő karakterükhöz és hátteret a sztorit mozgató motivációikhoz. Yanagihara könyve nem egyszerű olvasmány, sokszor húsbavágóan kemény és tragikus; még ha sokszor a ’90-es évek szorongását is idézi meg, sok aspektusában igenis aktuális, míg másokban időtlen történet.
Fotó: Peter Hujar
