Amikor az ember elér egy bizonyos életkort, eljön az ideje, hogy visszatekintsen az életére. Így érezte ezt a 60-as éveiben járó Fejed Benő is, aki – álnéven ugyan, de – nemrég jelentette meg Rómeó és Rómeó – Műfajtalankodások Homopipőke naplójából című kötetét. A könyvben humoros, szívhez szóló és pikáns sztorik váltják egymást, miközben felvonul előttünk a budapesti éjszakai élet szereplőinek színe-java.
Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor Benőnek nem egészen saját magától jutott eszébe, hogy egy kötetben összegyűjtse élete sztorijait, hanem egy barátja, Irtó András újságíró javasolta neki (ahogy ez az ajánlásban is szerepel). Ennek ellenére beszélgetésünk alatt csak úgy folyt belőle a szó – szinte udvariatlanságnak éreztem, hogy bármikor is közbeszóljak, ezért csak csendben kortyolgattam a kávémat –, és egymás után kerültek elő a hol tanulságos, hol vicces, hol személyesebb hangvételű kis történetek. Habár vannak tematikus egységek, a történetek ugyanilyen folyondárosan, epizódszerűen követik egymást a könyvben is.
Leginkább talán anekdotagyűjteménynek nevezhetnénk a meglehetősen vaskos kötetet, amelynek szerzője a 20. század második felében táncolt végig – szó szerint – az életen. Benő főképp az Operaház és a Maxim nevű mulató tánckarának volt oszlopos tagja, de számos produkcióban – időnként nőnek öltözve – örvendeztette meg a közönséget. Coming outja átlagos 20. századi történet: egy házasság és két gyerek közben kezdett körvonalazódni a gondolat, hogy ő talán mégiscsak a férfiakhoz vonzódik. Amikor kitudódott a dolog, élete párja – akiről nagy szeretettel emlékezik meg – meglepően megértően fogadta a hírt, és még éveken át együtt éltek, sőt, viszonyuk ma is baráti.
Mindeközben pedig csak ámulhatunk, hogy Benőnek hány prédája akadt a pesti éjszakában: saját bevallása szerint ezer körülire tehető szeretőinek száma. Mai szemmel – akármilyen szexuális irányultságú az ember – lenyűgöző olvasni, hogy micsoda játszi könnyedséggel szedték fel a srácok egymást mondjuk a ’80-as években. Elég volt egy kacsintás, egy megfelelően elejtett megjegyzés vagy egy pillanat kettesben, és máris tiszta volt a helyzet: ha tetszettek egymásnak, abból biztosan összegabalyodás lett. Ha pedig ennél tovább is jutottak, akkor jöttek a nagy, drámai szerelmek, kívülről nézve sokszor komikus befejezéssel.
A sok szerelem és hódítás között azonban megjelenik a ’80-as, ’90-es évek réme, a HIV/AIDS is, ami előbbi időszakban szinte a diagnózis pillanatában egyet jelentett a halállal. Ahogy a szerző sorolja egymás után a kis történeteket, amiknek mindig az a vége, hogy a főszereplőjük már nem él, félig-meddig névtelenül, szürke árnyakként sorakoznak előttünk végig a fertőzés áldozatai, akik valahogy mégis kiszíneződnek a jelenetek által.
A szereplők jelentős százaléka csupán keresztnevén szerepel a könyvben, ami persze nem meglepő, ha már a szerző maga sincs abban a helyzetben, hogy felvállalja személyazonosságát. Akik a színházi életben tevékenykednek, minden bizonnyal jó pár alakra ráismernek, de az internet és az információs társadalom korában valószínűleg egy laikusnak sem lenne nehéz kiderítenie, hogy pontosan kikről van szó egy-egy sztoriban. A könyvnek azonban nem ez a lényege és végképp nem ez a célja. Mindegy, hogy csapodár táncosról, nagyszájú énekesnőről vagy titokban (hím)kurvák után szaladgáló családapáról van szó, a hangsúly mindig a jelenetekből következő „tanulságon”, a frappáns riposztokon van.
Benőnek ez a második könyve ezen az álnéven, elmondása szerint már kész a harmadik, de még számos más terv áll előtte, amiknek a megvalósításán dolgozik. Túl van ezer szeretőn, egy házasságon, számtalan parádés fellépésen és megannyi kalandos ismeretségen, de valami továbbra is hajtja, viszi előre. Irigylésre méltó életutat tudhat maga mögött, és nem csak azért, mert sok szépfiúval bújt ágyba.
