Kultúra

„Csak a sötétben vergődő főhősöket láttam” – Interjú Kovács Bálinttal

Kovács Bálint Junior Prima-díjas kulturális újságíró novemberben debütált szépíróként a Kalligram Kiadó gondozásában megjelent, Lehetne, hogy csak aludjunk? című novelláskötetével. A szerzővel Veszprémi Szilveszter beszélgetett az alkotóvá válásról, a kötetben megírt nyomasztó, de talán feloldható magányokról és elfojtásokról, valamint az LMBT+ szereplők mibenlétéről.

 

Kovács Bálint | Fotó: Juhász István András

 

 – Talán azzal érdemes kezdeni, bolond-e, aki 2021 novemberében szépíróvá lesz Magyarországon? Miközben, persze, ironikus a kérdésem, a te esetedben mégis izgalmas lehet feltenni. A kulturális újságírás felől érkezel, az Origónál és az Indexnél is dolgoztál még ezen médiumok fénykorában, az első szépirodalmi könyved, a Lehetne, hogy csak aludjunk? című novellásköteted megjelenésekor Dr. Várkonyi Andrea könyvének friss megjelenése és Demeter Szilárd kijelentései borzolják a kedélyeket – mindkettőről ismert a véleményed. Hogy látod, van egyáltalán ideális pillanat arra, hogy az ember íróvá váljon és könyve jelenjen meg, és ha van, ez most egy olyan pillanat?

– Mire van Magyarországon 2021-ben ideális pillanat túl azon, hogy az ember mély depresszióba essen? Arra viszont tulajdonképpen minden pillanat ideális, szóval ezt már nem befolyásolja jelentősen, hogy a hatalom holdudvarában már a művészetben is megteremtették a párhuzamos valóságot, amelyben Mészáros Lőrinc mátkája sikeres író és tudósprofesszor, Kovács Ákos saját novelláinak legértőbb tolmácsa filmvásznon is, az ElkXrtuk művészfilm, Demeter Szilárd pedig aczél-idegekkel állja a sarat, amivel a nyolcvan százalék csapnivaló magyar író keni össze szegényt. De valójában a magam esetében nem is tudok időzítésről beszélni, mert világ életemben úgy gondoltam, hogy létrehozni egy olyan szépirodalmi művet, amit kiad egy igazi könyvkiadó, és amin az ember saját neve szerepel a cím fölött, az a legnagyobb dolog, amit az ember az életében elérhet. Az többet ér, mint ha utcát neveznek el valakiről, így aztán amióta megírtam az első kamaszkori verset az asztalfióknak, arra vágytam, hogy bár sikerülne valaha igazi irodalmat írnom, amit ráadásul nem csak én meg anyukám gondolunk annak. Elég hosszú idő eltelt, amíg ez sikerült, én pedig végig erre vártam, szóval bármelyik pillanat tökéletesen ideálisnak tűnt, amikor mégis áttörik az a gát, ami elválasztott attól, hogy írjak, hogy sikerüljön formát találnom annak, ami foglalkoztat, ami meghatározza az életemet, hogy felvágjam a mellkasom, és úgy sikerüljön a műtét, hogy ne fájjon, amikor kipakolom mindenki elé, sőt, jobb legyen tőle minden. Ez annyira csodálatos érzés, hogy még felháborodni sem tudok tőle igazán semmin.

 – Jelent a kötet megjelenésének eufóriája változást a szakmai életedben is? Kulturális újságíró vagy, aki most látszólag átült a másik oldalra is, alkot, talán jobban belelát egy szépirodalmi szöveg elkészültének munkálataiba. Ez a tapasztalat hozott új szakmai tanulságokat, meghúzandó határokat, vagy akár másféle empátiát az alkotóval szemben?

– Biztosan nem kéne ilyeneket mondanom, és marketingszempontból se hiszem, hogy nagyon hasznos, de akkor is: valójában nem érzem magam igazi írónak, aki bármilyen oldalon is ülni tudna, ahhoz egy írói fenék kéne, az enyém viszont maradt, ami volt. Én inkább úgy érzem magam, mint valaki, aki megnyert egy csatát a belső démonaival, mert sikerült kiírnia magából őket, vagy legalább egy részüket, szóval démonügyben valószínűleg okosabb lennék, mint írói kérdésekben. A hozzáállásom azért nem változhatott, mert a művészetet eddig is élet-halál kérdésnek gondoltam, amiből igazán jót létrehozni csoda, hanyagul hozzáállni meg rettenetes bűn, és ebben a véleményben még a saját írói munkámmal sem tudom megingatni magamat. Más kérdés, hogy hogyan fogadom majd a kritikákat, ha lesznek: most azt gondolom, mivel ezen a térfélen vagyok, nagyon higgadtan, de azért lássuk meg, mi lesz, amikor először nevezi valaki ócskának a könyvet.

 – Mindenképpen találó szó a démoniság a köteted kapcsán, noha nem harsány novellákat írsz, amik nem a nagy gesztusoktól lesznek démoniak, hanem hogy nyomasztó, egy életen át kísértő szorongások, elfojtások és vágyak állnak a fókuszukban, amelyekre nagyrészt alternatív megoldási, kitörési lehetőségeket kínálsz. A könyv hátulján is csupán a világvége képét megidéző két sor áll. 2019 óta publikálsz novellákat, az első megjelent szövegek is szerepelnek a köteteben, és belátható, az elmúlt három év nyomasztó lett: 2019-ben – úgy tűnt – az egész világunk megértette, mi a klímakatasztrófa, a 2020-as évet az ausztrál erdőtűz híreit olvasgatva kezdtük, a koronavírus pedig megrendíti mindazt, amit a globalizációról eddig gondoltunk. Persze, a szövegeid végtelenül személyesek, egy-egy szereplő reménytelenségkríziseivel foglalkoznak, mégis jól olvashatóak kortárs tapasztalatokként. Célod volt ez?

– Egy kicsit sajnáltam, hogy nem jelent meg sehol a világvégéről, az egymástól való végtelen elszigeteltségről szóló novellám (A másik ember) akkor, amikor megírtam, az ugyanis még 2019 végén volt, még azt a szót se ismertük, hogy koronavírus. Ha akkor publikálta volna valamelyik lap a szöveget, most talán már valami rejtélyes jövőlátóként kezelnének, én lehetnék a magyar farzseb-Nostradamus, a belpesti korona-Kasszandra. Úgyhogy én csak örülök, ha valaki többet belelát, mint ami nekem magamtól eszembe jutott, amikor írtam; épp ez az egyik igazán csodálatos dolog abban, ha az embernek a legközelebbi hozzátartozóin kívül más is olvassa a szövegeit: kiderül, másnak egészen mást adhatnak, mint aminek én tudatában voltam, és ez nagyon jó és különös érzés. Viszont én egy eléggé beszűkült nézőpontból írtam a szövegeket, alig túllátva – ahogy mondod – a szorongásokon és elfojtásokon. Engem már az is meglepett, amikor először mondta valaki, hogy milyen pozitív a novellák végkicsengése. Még ezt sem vettem észre, csak a sötétben vergődő főhősöket láttam bennük. Pedig tényleg, valahogy belekerült a szövegekbe az is, milyen az, amikor egy kicsit feloszlik a sötétség. A fene se érti, hogyan.

 

Borító: Hrapka Tibor

 

 – A kötetnek két novellájában jelennek meg meleg szereplők, emellett a szexuális vágy témáját körüljáró szövegek, például a címadó novellád (Mellkas) is aszexuális főszereplőt mozgat. A reprezentációt jelentő szereplők is a magány, vágyakozás, köreit járják, az egyik talán meleg szerelmespárban (Sakk) éppen az idegenség melletti kitartás ébreszti fel a közössége figyelmét. Miért tartottad fontosnak, hogy szerepeljenek ezek a kisebbségek a szövegben, és mit gondolsz, mennyire sikerült párbeszédbe lépned, vagy épp meghaladnod a bevett melegelbeszélések kereteit?

– Talán több novellában is megjelennek; hiszen nem mindegyikben derül ki a szereplők neme. Mire nem jó, ha egy nyelvben nincs neme a személyes névmásoknak! Így még azzal is lehet játszani, vajon mennyire működnek bennünk a nemekre vonatkozó sztereotípiák, ha nem egyértelműen eldönthető, milyen nemű valójában, akiről szó van; mennyire hat az olvasóra mindaz, amit a konstruált nemi szerepekről hallott egész életében. Ráadásul, ha saját magamra is igaz rengeteg olyasmi, amit a sztereotípiák szerint női gondolkodásmódnak tartanak, ha nekem is vannak nőiesnek nevezett tulajdonságaim, a szereplőimben sem tudnám ezeket mesterségesen szétszálazni, ha akarnám, akkor sem. Arról, hogy miért szerepelnek melegek a könyvben, egy jól működő országban elég lenne annyit mondanom, hogy ha egyszer huszonvalahány novellában felbukkan huszonvalahány szereplő, teljesen természetes, hogy némelyikük meleg, de persze hol látunk mi jól működő országot; jó lenne azt remélni, hogy ha olyasvalaki olvassa végig ezt a kötetet, aki eddig nem gondolta természetesnek, utána majd mégis egy kicsit természetesebbnek tartaná, de sajnos ehhez valószínűleg kevés pár novella, ahhoz pedig, hogy jelentős számú homofób olvasóhoz eljussanak a novellák, minimum az Origónak kéne feljelentenie meleglobbi miatt – egy igazi jó könyvdarálásban reménykedni sem merek. Mindemellett a szereplőim mind kívülállóknak érzik magukat, valami miatt úgy érzik, nem illenek a többiek közé, valami elválasztja őket a többségtől: a szexuális orientáció vagy a nemi identitás is lehet egyike ezeknek a tényezőknek, emiatt is érezheti úgy valaki, hogy mások nem azt látják benne, ahogyan ő látja magát.

 – Az első könyv eufóriájában vagy még, de már dolgozol egy regényen, ha jól tudom. Lehet már róla tudni valamit? Beszéltél a kötet bemutatóján arról, hogy a hosszú és alapos vázlatokban hiszel. Hogy állnak most ezek a vázlatok?

– Igen, de a remekül kidolgozott vázlatok önmagukban sajnos semmire nem elegendőek: egyszerre hiszek az elsőtől az utolsó cselekményszálig kidolgozott vázlatban és abban, hogy lehetetlen egy sort is leírni anélkül a valami nélkül, amit nagy misztikusan ihletnek neveznek, és ami alatt valójában valamilyen nehezen felfejthető pszichológiai folyamatra gondolnak, amely lehetővé teszi, hogy a tudatalattiba eldugott érzések formát tudjanak ölteni. Máig emlékszem arra a letaglózó érzésre, amikor ez először megtörtént velem, miután elsétáltam egy berlini nyilvános vécé mellett, amelyben klasszikus zene szólt, engem pedig valamiért elkezdett foglalkoztatni, milyen érzés lehet az egy zeneszerzőnek, hogy az általa komponált zenét épp egy mocskos budiban használják. Előbb volt meg a téma, csak az után értettem meg, mi az, ami ebből engem valójában megérint, miután már megszületett belőle az első novellám, a Ha csak ennyi. A regényötlet is hasonlóan született, egy történetből, ami mellé egyre több rakódott a saját tudatalattim darabjaiból, vagy a lelkeméiből, mondanám, ha giccsesen akarnék fogalmazni, de nem akarok. A novellák legnagyobb részét egy elvonulás alkalmával írtam, amikor egy hónapot egy falusi házban töltöttem egyedül, távol mindenkitől, kivéve a problémáktól, amik elől menekültem. Azóta sem értem, hogyan képesek emberek könyveket írni úgy, hogy egyébként kilenctől ötig dolgoznak minden hétköznap. Nagyon remélem, hogy hamarosan én is rájövök.

Veszprémi Szilveszter

Ez a cikk a Humen Magazin decemberi számában jelent meg. Ha szeretnéd megkapni a nyomtatott magazint, a Humen.Shop felületén a postaládádba is kérheted. Ha nem szeretnél lemaradni egyetlen számról sem, akkor csatlakozz a myHumen hűségprogramhoz!

 

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb