Én, Miss Mandarin – megszületett az egyik leghíresebb magyar transzvesztita életrajzi könyve

Katonatiszti család, jogászi karrier, végül a színpad reflektorfénye és a közönség szeretete jutott neki. Egy mondatba talán így zsúfolható bele Miss Mandarin, azaz Dr. Tölgyesy Zoltán élettörténete.

Hiánypótló önéletrajzi írás született meg egy meleg férfi közel 70 évéről. Sőt, sokkal többről! Családjának történetével izgalmasan írja le anyai és apai felmenőinek két világháború közti, majd II. világháborús drámai kalandjait. Azt, hogy egy jobboldali, polgári értékrendű közegben, hogy vált mássága a szeretet erejével elfogadhatóvá.

Előbb jogász lett, majd ruhatervező butikos. Ezalatt évtizedekig az éjszakai élet egyik meghatározó figurája, ikonja volt. Színésznek készült, tanulta is a mesterséget a Pinceszínházban, azonban épp a transzvesztita fellépései juttatták el Karinthy Márton és Bozsik Yvette révén a Karinthy és a Katona József Színházba. Megírta élete legfontosabb férfi és női szerelmeit is, a gyerek utáni vágyát.

Egy őszinte meleg ember írása ez, aki hol komolyan, hol viccesen írta meg élettörténetét, mely bátorítólag hathat a következő LMBTQ generációkra, saját maguk felvállalására, életük boldoggá tételére.

Támogasd, hogy minél többen megismerhessék ezt az egyedülálló élettörténetet!

Íme egy kampányvideó, amelyben Miss Mandarin maga meséli el, miért érezte fontosnak, hogy megírja a könyvet:

Valamint pár részlet a könyvből.

Miss Mandarin népszerű lesz:

„Legsikeresebb számaink egyike az akkor népszerű Asszonykórus, amelyben Béni alakította Janicsákot, mi pedig a lakodalomra készülő, csirkét fosztó, húst panírozó, nagymosást végző asszonyokat adtuk, én a szám alatt mattrészegre ittam magam, és a szám végén az általam fosztott csirkét a közönség felé lódítottam – imádták! Az I’m every womanben négy női karaktert jelenítettünk meg: a fellépő dívát, a titkárnőt, a takarítónőt és az anyát, amelyben minden egyes refrént mindig másikunk adott elő, igyekezve a többiek fölé kerülni. Én a síró gyermekét ölében rázogató anyát játszottam, aki mérgében még a porontyát is majdnem a dívához vágja. A szám végére félelmetes, nyolckarú Sivává alakultunk, azt sugallva, hogy a nők ilyenek, ennyifélék, vigyázni kell velük – de persze szeretni is kell őket. Ezt a számunkat később a Karinthy Színházban is előadtuk az Őrült nők ketrece több mint száz előadása betétjeként.

Továbbra is nagy sikerrel adtuk elő az első fellépésünkre betanult Star Sisters-paródiát, jelentősen feljavítva a ruhákat és a poénokat is. Repertoárunk állandó száma volt még az Army of Lovers Obsession című száma, ahol Tibi egy görkorcsolyázó huszárkapitány volt, Béni egy tolókocsiban szenvedő beteg, én pedig az ápolónője. Az injekciós tűvel gargalizáltam, a sztetoszkóppal intim helyeken próbáltam adatokat gyűjteni, és rendkívül mulatságos őrületbe fordult a szám vége. Az egyik otthoni próba során egyik régi-új tagunk, Sz. Laci ajánlotta, hogy csináljuk meg a Barcelonát, az 1992-es nyári olimpia hivatalos nyitódalát. Nekünk nem nagyon fűlött hozzá a fogunk, hiszen a dal klipje rendkívül statikusra sikeredett. Úgy is mondhatnák, hogy az éneklésen kívül sem Freddie Mercury, sem Monserrat Caballé nem csinált semmit. Mit lehet ebből kihozni? Hol lehet ebbe humort csempészni? Némi tanakodás után mégis beraktuk a zenét, s Tibi Mercuryként, én Caballéként kipróbáltuk a lehetőségeket. A második pillanatban elkapott minket a muzsika varázsa, a szöveget még nem tudtuk pontosan, kissé összevissza tátogtunk, de mindannyiunknak borsózott a háta. Tibi érzékeny szívű barátja, N. Zoli a szám végén szégyenlősen törölgette a szemét. Ekkor már éreztük, hogy ezt mindenképpen meg kell csinálnunk. A véletlen úgy hozta, hogy a számunkat pontosan 1992 augusztusában, az olimpia megnyitásának napján mutattuk be az Arizona nagy tükrökkel díszített színpadán. Az alkalomra Tamás nagynénje, Mimi néni varrt egy teljesen egyszerű, nagy fekete, fényes zsákot, hosszú organza-ujjakkal, amelyet kedvemre kitömhettem, hogy százhúsz kilósnak hassak. Az első alkalomra nagy piros párnát raktam a mellbe, amely a ruhát kitartva tekintélyesnek mutatott. Mi a számot végig teljes komolysággal próbáltuk előadni, az akkor haldokló Mercuryra is gondolva. A szám közepétől azonban fetrengő nevetésekre lettünk figyelmesek, és a szám végén nem engedtek le a színpadról, még két ismétlést követelve. Ekkor jöttünk rá, hogy a számban igenis van humorpotenciál, és később erre rá is erősítettünk. Sikerünk teljes volt, ekkora diadalt még nem arattunk. Lényegében talán innentől éreztem meg azt a mérhetetlen szeretetet, amelyet a nézőinktől kaptam, és amit addig fájóan nélkülöztem. Egészen addig nem voltam az a népszerű figura, akivé a transzvesztita fellépések tettek. „

Lady Dömper esete a rendőrökkel:

„A heterodiszkókban nem mindig arattunk osztatlan sikert, amelyet mint elkényeztetett, a meleg világban sztárként kezelt dívák zokon is vettünk. Emlékszem, amikor műhógolyókat szórtunk a nézők közé, ám az amúgy sikeres japán számunkban az ernyőmmel kellett védenem magam több „visszapattant” hógolyótól.

Noha sok nagy színész elmondta, hogy valamely fontos szerettének halála vagy temetése napján is fellépett, én fél évig képtelen voltam a Tungsram udvar színpadára állni, és nevetésre fakasztani az embereket.

A Tungsram-udvarban az üzlet vezetője G. Zsuzsa bérlő megbízásából Lady Dömper volt, aki rögtön induláskor minket és Csepyt szerződtetett rendszeres fellépőként. Később már ő is fellépett velünk néhanapján. Visszatérésem után történt, hogy neglizsében éppen festette magát, és panaszkodott, hogy ezt mennyire nem szereti. Érdeklődésünkre elmondta az okát: ő itt üzletvezetőként van jelen elsősorban, és ha valamilyen probléma akad, transzvesztitaként nem tudja elég meggyőzően megoldani. Alighogy ezt kimondta, két rendőr lépett az öltözőbe, az üzletvezetőt keresve. Dömper félig kifestve, kissé indignáltan rivallt rájuk:

– Én vagyok az, mit akarnak?

Mindenki kifeküdt a nevetéstől, csak a rendőrök bámultak értetlenül. Egy ismeretlen nevű személyt kerestek, akiről kiderült, hogy nagyon is ismerjük mindannyian, csak épp a művésznevén. Valamilyen lopási ügybe keveredett kollégánk, amiből az őrsön tisztázta magát. Dömper kérte, hogy legalább a műsor végig várjanak türelemmel. Innentől kezdve az ámuló rendőrök tekintete előtt vetkeztünk-öltöztünk.”