A nemzetközi média akkor ismerte meg a nyíltan meleg Csang Jongdzsin (Jang Yeong-jin) nevét, amikor megjelent az egykori észak-koreai menekült életrajzi könyve. Csaknem negyed századdal azután, hogy elmenekült hazájából, a BBC-nek adott interjújában részletesen mesélt arról, milyen volt az élet meleg férfiként a világtól elzárt diktatúrában.
Semmi gondja nem akadt abból 27 éves koráig, hogy soha nem érezte vonzónak a nőket. Az élete azonban a nászéjszakáján végérvényesen megváltozott. Kínosan kényelmetlennek érezte a szituációt, egy ujjal sem tudott a feleségéhez érni. Bár elhálták a házasságot, a szex köztük nagyon ritka maradt. Négy évvel később, amikor a felesége még mindig nem esett teherbe, Csang bátyja kezdte faggatni. Neki bevallotta, hogy az ellenkező nem sohasem hozta lázba, ezért a testvére azt javasolta, keressen fel egy orvost.
„Nagyon sok kórházba elmentem, mert azt hittük, valamilyen testi problémám van.”
Az meg sem fordult a fejében és a családja sem gondolt arra, hogy más oka lehet az érdeklődés hiányának.
„Észak-Koreában ismeretlen a homoszexualitás fogalma. Ha látnak valakit, aki szalad az azonos nemű barátját üdvözölni, azt feltételezik, hogy csak nagyon közeli barátok. Az utcán az azonos nemű felnőttek gyakran járnak kézen fogva. Észak-Korea egy totalitárius társadalom, sűrű közösségi élettel, így ez számunkra természetes.”
Csang ma már úgy gondolja, hogy a helyzetének félreértése korántsem volt egyedülálló. Amikor az egyik kórházban egy hónapig vizsgálták, megismert néhány más beteget. Észrevette, hogy más férfiaknak is hasonló tapasztalatai vannak, mint neki – nem éreznek vonzódást a nők iránt.
De egy ennyire zárt társadalomban annak megfogalmazása és feltárása, hogy mit is éreznek, még saját maguk számára is lehetetlennek tűnt mindenféle előzetes tudás nélkül.
„Ha Észak-Koreában azt mondja egy férfi, hogy nem érdeklik a nők, azt gondolják róla, hogy bizonyára csupán nincs jól.”
Leszerelésük után Csangot többször meglátogatta egy volt katonatársa, aki bevallotta neki, hogy az ő nászéjszakája is katasztrófa volt, még a felesége kezét sem tudta megfogni. Csang úgy véli, hasonló helyzetben lehetett, mint ő maga.
A szöuli Kukmin Egyetem jogi karának professzora, Pak Csongvon nem tud arról, hogy létezne olyan törvény Északon, amely kategorikusan tiltja a meleg és leszbikus kapcsolatokat. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy a házasságon kívüli kapcsolatokról és a társadalmi szokások megsértéséről szóló törvények alapján bármilyen azonos nemű szexuális kapcsolatot könnyen büntetőeljárás alá vonhatnak.
Kim Szokhjang, a szöuli Ihva Női Egyetem professzora tucatnyi észak-koreai menekülttel készített interjút, és megerősíti, hogy egyáltalán nem ismerik a homoszexualitás fogalmát.
„Amikor a homoszexualitásról kérdeztem őket őket, nem igazán értették, ezért ezt minden egyes személynek el kellett magyaráznom.”
Mindannyian azt mondták, ha bárkiről kiderülne Északon, hogy azonos nemű kapcsolattal próbálkozik, azt minimum kiközösítenék, de akár ki is végezhetnék.
Hiába a vizsgálatok, Csang felesége boldogtalan maradt. A férfi ezért úgy gondolta, el kell őt engednie, hogy mindketten megtalálhassák a módját a boldogságnak. Beadta a válókeresetet, de a válás Észak-Koreában nem számít mindennaposnak. Annak a bíróságnak kell jóváhagynia, amely kiemelten kezeli a családi egységet. Válást csak akkor hagynak jóvá, ha úgy találják, az adott házasság veszélyezteti az ország ideológiáját.
Csang kezdett ráébredni, hogy számára egyetlen lehetőség maradt: elszökni az országból. Ez ugyanis automatikusan érvénytelenítené a házasságukat, és lehetővé tenné felesége számára az új házasságot. De a végső lökést a meneküléshez a legjobb barátja látogatása adta. Együtt nőttek fel, közel álltak egymáshoz, és egy alkalommal a későig nyúló látogatás miatt náluk töltötte az éjszakát. Csang azon kapta magát, hogy felkel a saját ágyából és odafekszik a barátja mellé, és az alvó férfi látványa annyira felkavarta, hogy még ma is álmodik vele néha:
„Nem tudom, mit akartam tőle pontosan – talán csak annyit szerettem volna, hogy öleljen magához szorosan.”
Ebben a pillanatban világossá vált Csang számára, hogy az élete Észak-Koreában véget ért.
Először Kínába próbált átszökni, majd amikor ez nem sikerült, közvetlenül Dél felé indult. A két országot elválasztó, szigorúan őrzött, aknákkal teli határsáv (DMZ) felé vette az irányt. Itt jutott át végül Dél-Koreába öt napig tartó kúszás után, de a demilitarizált zónán való átkelés annyira kockázatos és olyan ritkán jár sikerrel, hogy a szökésével Csang a déli újságok címoldalára került.
A szöuli légkör teljesen más volt, mint a világtól elzárkózó otthoni, de még itt is zavarba hozta a hatóságokat. Minden északi disszidenst több hetes, kötelező átvilágítás alá vetnek, a dél-koreai hírszerzés így próbálja kiszűrni a menekültek közé vegyülő északi kémeket. Csangot viszont több mint öt hónapig faggatták, mert nem tudta világosan megfogalmazni a menekülésének pontos okát. Amikor végül beismerte, hogy egyszerűen nem találta vonzónak a feleségét, akkor a hatóságok hozzájárultak, hogy az országban maradjon – de ismét orvoshoz küldték. A hírszerzők azt mondták neki, lennie kell okának, ha nem tetszenek neki a nők.
A kilencvenes évek végén még Dél-Koreában is minimális tudással rendelkezett az átlagember a szexuális orientációkról. Néhány orvos azt javasolta Csangnak, kérjen pszichológusoktól segítséget, de ezt ő visszautasította. Aztán 1998 tavaszán, 13 hónappal azután, hogy megérkezett Dél-Koreába, Csang fellapozott egy magazint, hogy elolvassa a menekülése kapcsán vele készült interjút. A cikk utáni oldalon egy meleg férfi coming outja szerepelt, egy amerikai film jelenetével illusztrálva – a képen két férfi csókolta meg egymást.
„Amikor ezt megláttam, azonnal tudtam, hogy én is ilyen vagyok. Ezért nem tudtam szeretni a nőket.”
A felfedezés értelemszerűen megváltoztatta az életét, és elkezdett eljárni a szöuli melegbárokba. Ez a számára új világ azonban keserves csalódást hozott. 2004-ben megismerkedett egy helyi légiutas-kísérővel, akivel három hónapig randevúztak, és Csang beleszeretett. Párja sürgette, hogy költözzenek össze, mivel ő maga a mostohaapjával élt, és emiatt inkább vegyenek egy nagyobb házat. Csang kiköltözött a bérelt lakásából és minden ingóságát, valamint az összes megtakarítását átadta a férfinak.
Soha nem látta többé. Hiába járt két hétig mindennap a rendőrégre, ott azt mondták neki, hogy hagyja inkább az egész ügyet.
„Észak-Koreában nagyon erősen kontrollált az élet. Ha azt mondanám, hogy valaki így becsapott, felkutatnák és keményen megbüntetnék.”
A történtekbe belebetegedett, egy hónapra kórházba került, ezzel pedig elvesztette a munkáját. Amikor felgyógyult, nincstelen, hajléktalan, munkanélküli sors várt rá egy olyan társadalomban, amely gyakran túl keménynek bizonyul az észak-koreai menekültek számára.
Ahogy lassan újjáépítette az életét, a szabadidejében elkezdett írni. Gyerekként első helyet nyert egy irodalmi versenyen, de akkor követelmény volt számára, hogy csak az északi rezsim dicséretéről írhatott. Most azonban arról írhatott, amiről csak akart. Így jelent meg 2005-ben A Mark of Red Honor című önéletrajza.
De hosszú időbe került, mire újra bízni tudott másokban és újra megkockáztatott egy randevút. Tavaly, 62 éves korában ismerkedett meg egy társkereső oldalon egy koreai-amerikai étterem-tulajdonossal. Online beszélgetéseik után négy hónappal Csang útban volt az Egyesült Államok felé, abba az országba, amelyről otthon kizárólag ősellenségként hallott a propagandasajtóból.
Első találkozásuk talán ezért is volt csalódás Csang számára. Amikor Minszu rövidnadrágban és baseball-sapkában várta a repülőtéren, a lazaság láttán – és talán a mélyre ivódott előítéletek miatt – azt feltételezte, hogy biztosan rossz modorú és buta ember lehet. Aztán a koronavírussal járó lezárások lehetőséget teremtettek, hogy jobban megismerjék egymást.
„Minél jobban megismertem, annál inkább láttam, hogy nagyon jó a személyisége. Bár nyolc évvel fiatalabb nálam, mégis azt a típus, aki szeret másokkal törődni.”
Két hónappal később Minszu megkérte a kezét. Csang jelenleg azokat a dokumentumokat szerzi be, amivel igazolhatja, hogy első házassága felbomlott, így remélik, hogy még idén összeházasodhatnak.
„Mindig félénk, szomorú és magányos voltam, amikor egyedül éltem. Nagyon befelé forduló és érzékeny vagyok, ő viszont optimista típus, így jól kiegészítjük egymást.”
Ám erre a boldogságra rányomja a bélyegét, hogy milyen árat fizetett érte a családja. A disszidensek családját büntetésül Észak-Korában akár büntetőtáborba is zárják, vagy távoli helyekre száműzik. Csang menekülése ráadásul a kilencvenes években tomboló északi éhínség idejére esett, amelybe csaknem 2 millióan haltak bele – köztük távozása után az édesanyja és négy testvére is.
Csang szerint az egyetlen módja, hogy megbirkózzon a bűntudattal, ha a gondolatait papírra veti. Az idők során sikerült annyi információhoz jutnia, hogy volt felesége újra férjhez ment, ennek pedig Csang nagyon örül. Nagy vágya, hogy a járványhelyzet után Washingtonba is eljusson a párjával, és felkeressenek egy helyi melegbárt. Addig is élvezi a kertvárosi nyugalmat, amelyet úgy ír le, mintha csak tündérmese lenne számára.
