Csupán 22 éves, de rendesen felbolygatta a francia közvéleményt életrajzi könyvével. Gyerekkorán keresztül nem csak azt mutatta be, hogy milyen erőszak éri a fiatal melegeket, de rálátást adott a társadalom alsó rétegeiben dúló szegénységre és rasszizmusra. A fiatal Eddy Bellegueule végül elmenekült az elnyomó közegből, nevét Édouard Louis-ra változtatta.
Mikor olvastam a könyvet, elég sok olyan példát láttam, amik itt Magyarországon is megtörténhetnek a melegekkel…
Nem igazán számít, hol élnek, milyen a szociális közeg, minden meleget érnek ugyanolyan inzultusok. A támadásokkal mások már akkor definiálják őket, mielőtt ők maguk tudnák, hogy melegek. Viszont az erőszaknak sok foka van. Jobb Párizsban élni melegként, mint Moszkvában. Különbség, hogy legalább fizikai fájdalom nincs, és ezeket fontos látni.
Ezért írtad ezt a könyvet?
Ez a könyv egy lázadás az erőszak ellen. Hiszek benne, hogy az interakció és az irodalom megváltoztathatja a társadalmat és mások megítélését. Mikor leírtam, hogy meleg kisfiúként milyen erőszak ért, leginkább a rendszerre voltam dühös.
Bosszú is volt ez a könyv? A család ellen? A falu ellen?
Nem. Bosszú a dominancia és erőszak ellen. Arra próbálok rámutatni, hogy az emberek, akik bántanak, például az apám, az erőszak végeredményei. Bourdieu szerint, ha erőszaktól szenvedsz – ahogy ezt leírtam arról a közegről is, amiből jöttem –, erőszakot fogsz reprodukálni. Például a melegek, a bevándorlók, a nők ellen. Ha azt akarjuk, hogy Eddyt ne inzultálják többé, a dominancia ellen kell felvennünk a harcot. Ha börtönbe zárod a bátyámat, valaki attól még inzultálni fogja a melegeket. Ez nem a szeretetről szól, inkább az igazságszolgáltatásról.
A családon belüli bullying új téma. Kell erről beszélni?
Igen. Mivel őrjítő. Mikor kiadták a könyvet, sokan kérdezték felháborodva, hogy mégis hogyan írhatok ilyeneket a családomról. Mintha ki kellene zárnod a valóság egy részét, mert az a családon belül történt. A politika egyik feladata, hogy lerombolja a határt, ami elválasztja, hogy mi tartozik a magánélethez és mi a politikához. Ami velem történt, az igenis politikai ügy. Beszélnünk kell róla, láthatóvá kell tennünk.
Hogyan reagált a családod a könyvre?
A bátyám felhívott, hogy meg fog ölni. Eljött Párizsba egy baseball-ütővel. Anyám azt mondta, hogy minden, amit leírtam, hazugság. Ő maga sem látja, milyen valójában. Folyamatosan azt hajtogatta, hogy „nem vagyok rasszista, de tudod milyenek a feketék” vagy „nem vagyok homofób, de amit ez a meleg csinál, undorító.”
Tagadta, hogy rasszista vagy homofób. De mindig azt hajtogatta, hogy miért vagyok olyan, mint egy lány, miért beszélek úgy; szégyen, mennyire nőies vagyok. Az emberek számára azt a valóságot is láthatóvá kell tenni, amiben élnek. Nekik ez nem erőszak, hanem az élet. Mikor az anyám azt mondta, hogy nőies vagyok, sose gondolt rá, hogy ez erőszak lenne. Csak abból dolgozott, amit hozott.
Apám felhívott, hogy büszke rám. Akkor nevezett először Édouard-nak. A barátnője – néhány éve elváltak anyámmal – elmondta, hogy vettek vagy 25 példányt a könyvemből és szétosztogatták az ismerőseik között.
A könyvben sokszor érzékelteted egy idő után, hogy azért szerettek téged. Vigyáztál, nehogy megsérts valakit?
Ha erre gondoltam volna, nem azt írtam volna le, amit akartam, mindig féltem volna, hogy megsértek valakit. Ez arról szólt, hogy mit tehetek a melegekért, a nőkért vagy a bevándorlókért. Értük írtam a könyvet, nem a családomért. Jobb családra leltem a meleg közösségben, mint a szüleim között.
A faluban hogy fogadták a könyvet?
Nem igazán tudom. Sok ember reakciója hasonló volt az apáméhoz. A legszebb emlékem az volt, mikor Olaszországban mutattam be a könyvet és előadást tartottam egy egyetemen. Az előadás után odajött egy hallgató, és elmondta, hogy addig homofób volt, de a könyv megváltoztatta. Ez volt a legszebb dolog, amit valaha hallottam. Remélem, néhány ember a faluban ugyanezt érzi. Számomra ez számít.
A Leszámolás Eddyvel Magyarországon az Ab Ovo kiadó gondozásában jelent meg 2015-ben.
Kanicsár Ádám András
