Mikor ezeket a sorokat írom, már 52 napja nem fogyasztok alkoholt. A cigarettát is letettem 14 év után, de az most nem lényeg, az nem hozott olyan lényegi változásokat az életemben, mint az absztinencia. Ez az írás nem arról fog szólni, hogy mekkora király vagyok attól, hogy nem iszom, és hogy mennyivel jobb az életem. Na jó, kicsit talán az utóbbiról igen.
Az ember bele sem gondol, mennyire fontos szerepet tölt be az életében az alkohol és ezt a súlyos szerepet mennyire kicsinek tartja. Amikor az ismerőseimmel beszélgetek és szóba kerül egy-egy görbe este, refrénként hangzik el, hogy „azt sem tudom, hogyan értem haza” vagy „vannak az estének homályos pillanatai.” Mindezeken a megállapításokon nevetgélünk, holott a baráti társaságom nagy része erőteljesen közelít a harminchoz, vagy éppenséggel már lubickol a harmincas éveiben. Ám úgy néz ki, hogy a tiniéveinkből ránk maradt „annyira be***tam, hogy…” kezdetű rigmusok valamiért még mindig nem vesztették el a szavatosságukat, és inni még mindig… menő?
Régen én is tele voltam hasonló emlékekkel, vagy helyesebben: régen nekem is hasonlóan nem voltak emlékeim. És ez abszolút nem volt szórakoztató. Nyomasztottak, erősítették a kényszerbetegségem, a szorongásom, majd abszolút eltúlozva az ügyet (vagy nem is?), menekültem HIV-tesztre, hátha valami olyan dolog történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mindig tudtam, hogy az a néhány óra, amit vidáman töltöttem – legalábbis ezt feltételeztem, hiszen nem emlékeztem, mi volt –, abszolút nem érte meg a sok rossz gondolatot, rossz érzést és izgulást.
Régóta tisztában voltam vele, hogy az alkoholt nem nekem találták ki. Én ugyanis nem bírom a piát. Könnyen megárt, úgyhogy gyorsan elérem azt a pontot, hogy nem emlékszem dolgokra, és biztos vagyok benne, hogy pont annyira vagyok tőle szórakoztató, mint amennyire utána szánalmas vagy akár nyomorult. Ha csinálnék egy leltárt az elmúlt tíz év fontosabb rossz pillanatairól, amiket borzalmasan szomorúan éltem meg, vagy amikben valóban rosszul éreztem magam a bőrömben, szinte mindegyikhez köthető az alkohol. Persze, voltak boldog, romantikus pillanatok is, de ezek pont olyanok voltak, amiknek a kémiáját a pia adta. Józanul nem lettek volna se szórakoztatóak, se romantikusak. Inkább már az első másodpercükben észrevettem volna, hogy az egész helyzet nagyon rossz irányba megy és ideje most kilépni belőle, és hazamenni aludni, dráma nélkül. Bár akkor hogy lettem volna Drámakirály, nem igaz?
Ám ahhoz képest, hogy nem bírtam az alkoholt, és tisztában voltam vele, hogy nem nekem találták ki, éltem vele. Egy nehéz nap vagy hét után mindig megdumáltam magammal, hogy igenis lehet inni az erkélyen egyedül, néhány szál cigarettával, zenével és társkereső alkalmazások eredménytelen pörgetésével, végeláthatatlanul és reménytelenül a világ végén – ahova amúgy a csend miatt költöztem, azonban csendről valójában hallani sem akartam. Persze egy pohárral még nem is volt baj. Aztán jött két pohár. Három. És így tovább. Ha egyedül vagyok, miért ne? Ha magányos vagyok, miért ne? Ha mással nem lehet inni, miért ne? Még mindig jobb opciónak tűnt ez, mint amikor azért mentem át valakihez vagy azért rángattam át valakit magamhoz, hogy valakivel igyak, és ne egyedül. És hogy néha utána mi történt, inkább hagyjuk is. Leginkább kínosnak éreztem magam, maradjunk annyiban.
És persze akárhányszor szédülve mentem be az erkélyről, tudtam, hogy az este megint el lett cseszve és mennyivel jobb lett volna a puha takaró alól sorozatot nézni, reggel meg futni 5 kilométert. De az ember könnyen lesz a hangulatok foglya. Mert nem szépítem: igenis jó volt az erkélyen állni becsípve, színpadnak képzelni a néhány kis négyzetméterem és valami popdalt tátogni. Vagy csak szomorúan csetelgetni valakivel, újabb és újabb cigarettákra gyújtva, újra és újra megtöltve a poharam. Hogy mi a legborzasztóbb? Hogy ez a hangulat, ami akkor, ezeken az estéken körülöttem volt, valahogy most is tud hiányozni. Nem tudom, miért. Talán, mert tényleg csak az enyém volt. Ha nyomorult is volt, az enyém volt.
Az Instagramon követek egy fantasztikus drag queent, Alexis Stone-t, aki elképesztő sminkalkotásokat képes kreálni, tavaly pedig volt egy elég érdekes társadalmi kísérlete is, de most nem ez a lényeg. Hanem hogy Alexis Stone teljesen felhagyott az alkohollal, erről pedig rengeteget kommunikált. Büszkén mutogatta, hány napja tiszta. Majd volt egy posztja, ahol drag queenként – erősen elmaszkírozva, mivel éppen eljátszotta, hogy teljesen szétműttette az arcát – Red Bullt iszogat egy klubban és egyszerűen jól érzi magát. És büszkén nem iszik alkoholt. És bár a hitünk szerint éppen el volt roncsolódva az arca, mégis látszott a képen, hogy ő új külsejével, józanon is boldog, és másnap is boldogan fog felkelni. És valahogy ekkor láttam, hogy nekem is ez kell. Hogy józanon és boldogan keljek fel.
Mióta abszolút nem iszom, sokszor jár a fejemben Madonna egyik legszebb dalának, a Drowned World (Substitue For Love)-nak néhány sora. Madonna ebben a dalban arról énekel, hogy mennyire megváltozott az élete, mióta megszületett a lánya, Lola, és hogy minden mulatságot, szenvedélyt és persze szerelmet bőven helyettesít a gyereke iránt érzett szeretete. Mióta anya, az élete egyszerűbb lett, ám nem bánja. És a kérdéses részben egyre indulatosabban, mégis egyre felszabadultabban énekel arról, mi minden hiányzik az életéből. Nincs több csecsebecse. Jóképű idegen. Veszély. Drog, amit kipróbálhat. Ellopható szív. Nevetés a sötétben. Egyéjszakás kaland. Tűz, ami fellángolhat.
Hasonlóan érzek. És tudom, hogy mások is, akik úgy gondolták, nem isznak többé. Nincs több kimaradt emlék. Nincs több kínosan visszanézett üzenetcsere. Nincs több félve megnyitott galéria, hogy milyen fotók készültek és hogy nézek ki rajtuk. Nincs több félelem, hogy kinek mit mondtam. Nincs több gyomorgörcs, ha egy idegen furcsán néz rám, és nem gondolkozom el, hogy részegen mondhattam-e neki valami bántót vagy kínosat. Nincs több titokzatos kék-zöld folt, amikről nem tudom, honnan származnak. Nincs több délben ébredés. Nincs több hosszú álldogálás a zuhany alatt, reménykedve, hogy minden rossz érzés és gondolat elmúlik majd. Nincs több félelmetes emlékfoszlány. Nincs több félelmetes sztori. Nincs több szorongás, ha újra töltök egy pohárral. Nincs több rettegés, hogy mit gondolnak rólam az éjszaka történtek miatt. Nincs több félelem, mellkasra ülő érzés, hogy fárasztó voltam, nehéz voltam, túl sok voltam.
Csak világbéke van.
Nem mondom, hogy soha többé nem fogok inni. Nem mondom, hogy jobb ember lettem. Nem érzem magam többnek senkinél. De azt tudom, hogy most jó így. És azt is, hogy alkohollal sose éreztem ezt.
Egészségetekre.
És köszönöm a barátomnak. Nélküle nem menne.
Kanicsár Ádám András
Instagram:
https://www.instagram.com/kanicsar/
Fotó: Zsidek Tibor
Instagram:
https://www.instagram.com/tibor_zsidek/
