“Imádod a diktátorokat, legyen az divat, vagy politika” – kommentálta egy barátom a legutóbbi CsakADanitÉrdeklit a Facebook adatlapomon. Mivel I. Ranavalona inkább volt véreskezű uralkodó egy távoli szigetország távoli történelmében, így ma mutatok egy igazi diktátort Európából, a közelmúltból.
Remélem ő sem majd csak a Danit érdekli.
Enver Hoxha, vagy ha kiejteni szeretnénk, akkor Enver Hodzsa (bár meglehetősen autentikus forrásból, egy albán lánytól két évvel ezelőtt egy ötven fős kis olasz faluban a hegy tetején Enver Hodzaként hallottam) 1908-ban egy ötgyermekes dél-albán családba született Gjirokastrában. A nehezen kiolvasható településről aztán a jószerencse és támogató rokonai révén Franciaországba került, ahol több iskolába is belekezdett, de mindbe bele is bukott, hogy aztán a szintén francia nyelvű Brüsszelben, az albán konzulátuson helyezkedjen el titkárként és ezzel párhuzamosan a helyi egyetemen jogot tanuljon.
28 évesen visszatért hazájába, ahol egy kisváros francia iskolájában tanított. Belépett a helyi kommunista körbe (kommentár nélkül: Puna volt a neve) is és az ott megismert ideológia nagy hatással volt rá. A második világháború idején – dicséretes módon – megtagadta a fasisztákhoz való csatlakozást. Viszonylag enyhén megúszta, csak a tanári állásából rúgták ki. Felköltözött a fővárosba, Tiranába, ahol dohányboltot nyitott, mellette pedig elkezdte szervezni saját kis kommunista sejtjét.
A szervezkedés olyan jól ment neki, hogy 1943-ra már az Albán Kommunista Párt főtitkára volt – és maradt is haláláig, közben legfeljebb csak a szervezet neve változott. A háború lezárását követően halmozta a pozíciókat. 1944-től tíz éven át volt miniszterelnök és közben hét évig a külügyminiszteri széken is ő ült Hiába, aki mindenhez ért, az bárhova állítható. Úgy vélte, hogy omnikompetenciája, azaz mindenhez értése genetikai eredetű, nyilván ezért történhetett meg az, hogy rokonságából többen is tagjai voltak az államapparátusnak.
Jó kommunistához híven az 1945-ös választáson a szavazatok 93 százalékával büszkélkedhetett. Mint annyi kommunista vezér, ő is igyekezett az akkor még ereje teljében lévő Sztálin apánk seggét nyalni. Enver Hoxhában az a szép, hogy ő Szeretett Apánk halála után is kitartott az ortodox marxista-leninista-sztálinista nézet mellett. Emiatt először a Szovjetunióval szakította meg a kapcsolatát (hiszen nekik Sztálin egyre kínosabbá vált), aztán a hatvanas évek végén a keleti blokk további nagy részével (köztük velünk, magyarokkal) is. Utolsónak a kínaiak maradtak, de a hetvenes évek végére rájuk is megsértődött. 1980-ra Enver Hoxha és az albán nép a teljes elszigeteltség kellős közepén állt.
Nemcsak külpolitikája emlékezetes. Jófajta kommunista diktátorhoz híven párton belüli ellenzékét kivégeztette, ezrek kerültek politikai okokból börtönökbe, siralomházakba. A kivégzések még az 1980-as években is tartottak, volt, akit öngyilkosságba hajszolt. Fél évszázadnyi országlása során egy feneketlen szakadék szélére taszította Albániát, amely a rendszerváltás idejére behozhatatlan gazdasági-infrastrukturális hátrányban volt akár a szegényebb régiótársakkal: Bulgáriával és Romániával szemben is. Elvette tulajdonosaiktól a bányákat, gyárakat, üzemeket, pénzintézeteket, műhelyeket, kereskedéseket és boltokat.
A kommunista államgépezet propagandája a személyi kultusz szócsöveként „Enver” folyamatos dicsőítése mellett büszkén harsogta a tételt, mely szerint Albánia a kommunizmus útján a teljes önellátásra rendezkedett be, minden mezőgazdasági és ipari terméket képes előállítani, amire csak szüksége van: a Párt, élén Enver elvtárssal megteremtette a kommunista paradicsomot. Ma az észak-koreaiak hangoztatják ugyanezt. Az albánok tömegei információk híján kénytelen voltak elhinni, hogy mindez igaz: albán állampolgár nem utazhatott külföldre, nem rendelkezhetett személygépkocsival, televízióval.
Magának Hoxhának megszámlálhatatlan beszéde, írása jelent meg kötetekben összegyűjtve, s hogy a nemzetközi közvélemény is részese lehessen gondolatainak, 1941 és 1985 között hat vastag kötetben, francia nyelven is közzétette munkáit. Két évtizeden keresztül harcoltak a közemberek vallásossága ellen és üldözték az egyházakat, a kínai kulturális forradalomtól inspirálva tömegével kobozták el és alakították áruházzá, filmszínházzá, könyvtárrá vagy tornacsarnokká, illetve tették a földdel egyenlővé a mecseteket, a templomokat és a kolostorokat. 1967-ben Hoxha végre bejelenthette népének: Albánia a Föld első és egyetlen hivatalosan is ateista országa!
Ugyanakkor Hoxha paranoid tekintettel követte a környező világ eseményeit, nemzetét egy bárhonnan (de főleg az Egyesült Államok felől) és bármikor várható katonai csapásra igyekezett felkészíteni: a polgári lakosság védelmére mintegy 700 ezer kisebb-nagyobb betonbunkert építtetett országszerte. A 3 milliós lakosú Albániában.
Hírhedt és embertelen tettei között tartják számon azt is, amikor megakadályozta azt, hogy Kalkuttai Teréz Anya hazájába visszatérve meglátogassa haldokló édesanyját. Teréz anya viszont, amikor Enver 1985-ös halála után visszatért Albániába, meglátogatta a diktátor sírját és imát mondott érte.
Szerző: Waliduda Dániel
