Kultúra

Bájos humorú, keserédes skandináv film egy transz lelkészről – Apukám, Marianne

„Nem tudom, milyen nőnek lenni. De azt nagyon is jól tudom, milyen érzés a helyemben lenni.”

A két örökké civakodó testvér, Hanna és David (Apukám, Marianne)

 

A bájos humorú, keserédes skandináv film, az Apukám, Marianne a Humen Fesztivál keretében látható 2021. szeptember 10-én 18:45-kor a Művész moziban.

Amikor kicsúszik a lábunk alól a talaj, a legtöbben számíthatunk a szüleinkre, számukra akkor is mi vagyunk a szeretett gyermek, ha biztos megélhetés és párkapcsolat híján vagyunk. Persze az ember nem véletlenül válik le a szüleiről – és ez így van rendjén –, hiszen mindannyian függetlenségre, önálló életre vágyunk. A szülői házba hazaérve megrohannak a régi emlékek, az utcára kilépve pedig ismerős helyek és arcok vesznek körül minket. Adott a kérdés, mi az, amitől valaki sikeresnek számít az életben, mi van a beteljesületlen álmokkal, az elérhetetlennek tűnő célokkal, és mi van akkor, ha a szüleinkről derül ki valami olyasmi, amit nekünk, gyerekeknek kell elfogadni.

 

 

Nem elég, hogy a 28 éves Hanna tapasztalat hiányában nem talál magának újságírói állást, de kiábrándultan hazaérve a pasiját is rajtakapja egy másik nővel. Hogy tovább kísérje a balszerencse, nagyanyja halálhíre is eléri. Mivel nincs hol laknia, a szüleinél húzza meg magát. A temetésre ér haza, a szertartást apja, Lasse, a vidéki kisváros lelkésze tartja. Arrafelé már minden barátnője megállapodott, mindenki boldog feleség és családanya, őket azzal szereli le, hogy jelenleg a könyvére koncentrál, ami mellett nincs ideje másra. Miközben a sebeit nyalogatja, apja közbenjárására a helyi tévénél kap munkát.

Hanna kényszerből tér vissza gyermekkora színhelyére, amit éppen a kisvárosi lét, a pletyka, a megjátszás, a másoknak való megfelelés elől menekülve hagyott el. Bátyjával, aki a szülei garázsában él, de férfi lévén ezt soha senki nem rója fel neki, állandóan veszekszik, ám idővel kiderül, talán éppen ő a legbölcsebb a családban, és vitáik mögött inkább egyfajta irigység áll, mert a másiknak esetleg jobban bejött az élet, holott mindig számíthattak és számíthatnak egymásra.

 

 

Közeledve apjuk hatvanadik születésnapjához a szülők és a testvére is furcsán kezdenek viselkedni. Véletlenül meghall egy nevet, de nem tudja, ki az a titokzatos Marianne, mígnem felfedik előtte a nagy titkot: apja az ideje egy részében nőként él. Hannát sokkolja a dolog, vissza akarja kapni az apját, és úgy érzi, az egész gyerekkora hazugság volt. Lasse pedig ráeszmél, hiába ez az utolsó esélye arra, hogy végre önmaga lehessen, ha ezzel elveszti a lányát, az egésznek nincs értelme. Nincs mese, meg kell indulnia a párbeszédnek közöttük.

Egy bizonyos kort elérve a szülők már fel tudják mérni, mi az, amit sikerült (vagy belátható időn belül sikerülhet) megvalósítani a kitűzött célokból és mi az, amit (már) nem. Irigykedve néznek a gyermekeikre, akik előtt még ott van az egész élet és nem szeretnék, ha elkövetnék ugyanazokat a hibákat, mint ők. Az ember pedig azon veszi észre magát. hogy félreismerte, de legalábbis nem eléggé ismeri a saját családtagjait, akik gyakran csak neki akarnak jót azzal, amit tesznek – vagy épp nem tesznek meg.

 

 

Lasse számára mindez azt jelenti, hogy jobban szeret másokat, mint saját magát, éppen ezért megkímél másokat önmagától, az igazságtól, mert azt hiszi, ez a legjobb. Pedig egy ideje tudja már, igazából nincs megfelelő vagy nem megfelelő pillanat a coming outra. A helyzetet hivatása teszi különlegessé, hiszen némileg máshogy közelíti meg a világot, más a viszonya élethez és halálhoz. Egészen kicsi korában már tudta magáról, hogy ő más, de akkoriban ez tabutéma volt, anyja hallani sem akart róla. Részben ennek köszönhetően talált rá Istenre, de egészen más prédikálni arról, hogy Ő úgy szeret, ahogy vagy, mint megélni mindezt. Hanna számára pedig a legfontosabb feladat megérteni a másik boldogságát még akkor is, ha ezzel az ő életébe is változást hoz. Vajon hova tűnt az egyenlőségéért harcoló és a kisebbségek ügyét felkaroló újságíróból az igazságérzet, amint személyesen is érintetté válik?

 

 

A keserédes filmdráma Ester Roxenberg svéd író nagy sikerű Min pappa Ann-Christine című regényének feldolgozása. és több olyan színész és színésznő is felbukkan benne, akit egyaránt láthattunk skandináv és hollywoodi produkciókban is (Redvás Amal, Millenium tévésorozat, A lány, aki a tűzzel játszik, A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt, Kingsman: Az aranykör, A tetovált lány, A kártyavár összedől stb.), a főszerepet alakító Rolf Lassgard Az ember, akit Ovénak hívtak című filmből lehet sokak számára ismerős. A filmet tavaly mutatták be a Göteborgi Filmfesztiválon, a Svéd Filmintézettől pedig egy Guldbagge-díjat (legjobb női mellékszereplő) és egy jelölést is (legjobb színész) kapott.

 

 

Az Apukám, Marianne szórakoztató svéd film, ami a drámai hangvétel ellenére sem nélkülözi a skandináv fekete humort. Leginkább az apa-lánya kapcsolatra koncentrál (kénytelen koncentrálni), mert a katarzis éppen amiatt marad el, hogy arrafelé nem igazán foglalkoznak azzal, ki milyen ruhában érzi jól magát.

Hujber Ádám

JEGYVÁSÁRLÁS

 

 

 

 

hirdetés
hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb