Susan Faludi 2004-ben különös e-mailt kapott akkor 76 éves, Magyarországon élő apjától. A sikeres fotós és restaurátor bejelentette, hogy átesett egy nemi átalakító műtéten és Istvánból Stefanie lett. Arra kérte lányát, hogy írja meg történetét. A történet pedig aztán sokkal több lett egy transznemű nő sztorijánál: egy kalandos életút bemutatása, az identitás fogalmának kutatása, és a transznemű nők és a feminizmus kapcsolatának élve boncolása. A Pulitzer-díjra is felterjesztett, hangos sikerű kötet írónőjével beszélgettünk.
Mi volt a célja a könyvnek?
Eredetileg az volt a célom, hogy megértsem apámat, illetve az alkotásra egy utazásként gondoltam, ami által azt is megtudom, hogy ki vagyok én. Nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán ki fogom adni, amit írok. Nem tudtam, hogy magamnak csinálom-e, vagy a családomnak. Csak nagyon későn dőlt el, hogy mindebből könyv lesz.
Egy idő után rájöttem, hogy ez az egész sztori nemcsak apámról szól, hanem egy mélyebb történet az identitásról, az identitásról való küzdelemről, arról, hogy az identitáspolitika miképpen tud felszabadító lenni az LMBTQ jogokkal vagy a feminizmussal kapcsolatban, és hogy hogyan lehet xenofób és pusztító, mikor például a világ több helyén is az önismeret, öntudat helyett használják.
A Budapesten töltött idő alatt tanúja voltam a szélsőjobboldali erők térnyerésének és a Pride megtámadásának. Egyre világosabbá vált, hogy mindezt a tapasztalatot meg kell osztanom másokkal, és a leírtakat nem csak egy naplóként kezelnem.
Hogyan fogadták a könyvet az USA-ban?
Nagyon szívélyesen. Tartottam attól, hogy az apám nem tűnik majd a legjobb példaképnek és hogy más transz nők hogyan fognak érezni iránta. Apám nem volt egy angyal, de egyikünk sem az. Nagyon bonyolult ember volt. Nem lesz belőle ikon, akire mindenki felnézhet.
De mikor átutaztam az USA-t, hogy a könyvről beszéljek, rengeteg transz nő mondta el, mennyire hálás, hogy egy komplexebb történetet írtam le, mert meg kell szabadulnunk a biztonságos narratívától velük kapcsolatban, amiben mindannyian hiszünk. Másfajta történeteket is meg kell hallgatni. Jólesett és megkönnyebbülést jelentett ezt hallani.
Mikor először olvastam a könyvről, leginkább a transz szálat emelték ki benne, így mikor végre én is a kezembe vehettem, arra számítottam, hogy ez lesz benne a legfontosabb. De hamar kiderült, hogy ez a könyv inkább az identitáspolitikáról szól.
Eredetileg úgy gondoltam, hogy ez a történet az apám nemi identitásáról szól, és talán arról, hogy mindez mit jelent a feminizmusom számára. De amint meglátogattam apámat Magyarországon, és felfedeztem az éppen itt zajló politikai identitászavart, megütköztem. Várjunk csak! Mi is az az identitás? Mit jelent igazán? Van egyáltalán olyan, hogy identitás? Milyen az identitás természete?
Az egész történet arra késztetett, hogy egy sornyi kérdést tegyek fel az identitásról, és hogy rákérdezzek – és ez áll a könyv középpontjában is –, hogy az identitás olyan dolog-e, amit mi választunk magunknak, vagy olyan, ami alól kibújhatunk. Apám nem tudta előtérbe helyezni a nemi identitását, és azt mondani, hogy akkor mostantól őt csak ez vagy az jellemzi. A nemi identitása folyamatos párbeszédben állt más identitásaival, leginkább a zsidóságával.
Sokszor próbáltam kérdezgetni őt a neméről, de ebben a témában mindig megrekedt. Elkezdett a második világháborúról beszélni, hogy a nácik 1944-ben hogyan vadásztak rá. És elkezdte összekötni a pontokat. Ez nem azt jelenti, hogy apám nemi identitását a holokauszt billentette át. De rengeteg ide kapcsolódó rétegből álltak a gondolatai a saját neméről, vagy hogy mit tartott arról, hogy milyen nőnek lenni. Mintha a holokauszt túlélése átitatta volna azt, hogy hogyan látta a nemeket és milyen élményeket kötött hozzájuk. És innen jött a gondolat, hogy az identitás nem egy szinguláris képződmény, és nem csak egy jellemzőből áll össze.
Két témának különösen örültem, hogy felbukkant a könyvben, mert mindkettővel rendkívül keveset foglalkoznak az emberek. Az egyik az idős transz nőké. Sokat beszélünk a transz tinédzserekről, a jogaikról, lehetőségeikről, de sose beszélünk az idős transz nőkről, akik 60 felett váltottak nemet.
A feminista mozgalomban van egy nagyon hasonló problémánk. A feminizmus által gyakrabban érintett témák – szexuális zaklatás, erőszak az egyetemeken, reproduktív jogok –leginkább a fiatal nőkkel kapcsolatosak. Közben az USA-ban és a világban is ott van egy teljes „baby boom” generáció, ami ma már idősekből áll.
Ez a probléma pedig erőteljesebben érinti Magyarországot, hiszen itt van egy összeomló egészségügyi rendszer, aminek biztosítani kellene azt a szociális jólétet, amire az idősebb embereknek szüksége van.
Jó, hogy ezt említetted. Ha eszembe jutnak a filmek és könyvek, amik mostanában jelentek meg a témában, azt látom, hogy egyre fiatalabbak a szereplőik, és a párbeszéd körülöttük zajlik. Jó visszatükröződése ez annak a fogyasztói és kereskedelmi társadalomnak, amiben élünk. A fiatalságot jól el lehet adni, mindenki erről akar hallani.
Illetve összeköthető a korizmus (ageism) jelenségével is, amiről próbálnak beszélni, de senki nem törődik vele igazán.
Pontosan. Ez a kevés diszkriminációs formák egyike, ami még mindig létezik. Az USA-ban teljesen ignorálják. A szakmánkban, az újságírásban rengetegen vesztik el a munkájukat, mert túl idősek.
Örülök, hogy felhoztad a feminizmus témáját. Mivel ide kötődik a másik téma. Igen üdítő volt, hogy beszéltél azokról az idős transznemű nőkről, akik nos… nem a világ legjobb feministái. Ahogy írod, most, hogy nővé váltak, úgy képzelik, hogy teázniuk kell, sütit kell sütniük, és minden sztereotip feminin dolgot meg kell tenniük, ami nem egészen feminista hozzáállás. Erről eddig nem sokan beszéltek, ezt a párbeszédet lényegében te kezdted el.
Úgy gondolom, hogy ez változóban van. Az, hogy ez az idősebb generáció hogyan kezeli a nőiséget vagy a férfiséget, annak a lenyomata, hogy milyen időben nőttek fel. Apám gondolatai arról, hogy mit is jelent nőnek lenni, például szerintem rengeteg 40-es évekbeli hollywoodi filmből táplálkozik. A Joan Crawford-stílus: a noir szépség, a vörös rúzs… De az is hatással volt rá, hogy milyen nők vették körül kisgyerekkorában. Például a nagymamám, aki igazi díva volt és nem mozdult ki anélkül, hogy ne ült volna órákon át a tükör előtt. Így érthető, hogy számára ezt jelentette a nőiesség.
Kaptál emiatt kritikákat? A transz közösség igen érzékeny tud lenni.
Minden mozgalomnak vagy egy doktrínája. Biztos beszéltek az emberek a hátam mögött. Persze vannak, akik túlságosan is szigorúak, és úgy gondolják, hogy valamiről csak ezt és ezt lehet mondani. Volt, aki azt mondta, hogy nem szabadna apámat apámnak neveznem, hanem a szülő szót kellene használnom. De az apám akarta azt, hogy apámnak szólítsam. És csak tőle fogok utasítást elfogadni ebben a kérdésben, nem egy idegentől.
Az USA-ban a média sok feszültséget feltételezett a feminizmus és a transz aktivisták között, azzal vádolva a feministákat, hogy transzfóbok. Az az igazság, hogy valamilyen szinten jó néhány feminista valóban szeparatista. Abszolút nem akarnak férfiakkal törődni, és mindezt kiterjesztették a transz nőkre is. De a legtöbb feminista, akit ismerek, pro-transz, és a legtöbb transz, akit ismerek, támogatja a feministákat. De a végén mindig a saját nevemben tudok nyilatkozni. És én erősen hiszek abban, hogy a gender egy folyékony fogalom, amit minden ember saját maga határozhat meg
Nem félsz attól, hogy a magyarok hogyan fogják fogadni a könyvet? Elég kritikus vagy a magyar rendszerrel, amivel sok magyar egyet fog érteni, de elég kritikus vagy alapvetően a magyar társadalommal szemben is. A magyar társadalom pedig ugyancsak igen érzékeny tud lenni saját magával kapcsolatban…
(Nevet) Ezzel tisztában vagyok. Az apám sem akarta, hogy bármennyire is kritikus legyek bármivel szemben, ami magyar. Mindig száz százalékosan patrióta volt, nem engedte, hogy bárki támadja az országot.
De én író vagyok, és az igazságot kell leírnom. Ez nem az jelenti, hogy azt írom, hogy minden rossz. Nekem csupán ez a benyomásom. Olyan időben élünk, amikor a magyar média annyira el van nyomva a kormány által, és annyira kevés független felület maradt, hogy kivételesen fontossá vált, hogy felemeljük a hangunkat és elmondjuk az igazságot. Nem szabad gyávának lenni, és szép képet festeni csak azért, mert tartunk tőle, hogy kivívjuk valaki ellenszenvét. Főként újságíróként nem tehetjük ezt meg. Van egy nagyon jó idézet George Orwelltől minderről: „Újságírás kinyomtatni azt, amit mások nem akarnak kinyomtatva látni. Minden más pr.” Így érzek én is.
Amikor írtad a könyvet, akkoriban az USA-ban nagyon jó volt a helyzet. Majd hirtelen jött Trump…
Igen. Láthatólag a semmiből.
Milyen hatással volt ez rád?
Jó tanulság ez azzal kapcsolatban, hogy mennyire erőteljes és veszélyes tud lenni, ha az identitáspolitikát használjak valódi gazdasági és társadalmi problémák helyettesítésére. Rengeteg Trump-támogató viszonyul valódi ellenszenvvel a technológiai változások vagy a globális piac felemelkedése iránt, ami megfosztja őket attól, hogy biztos jövőjük legyen. Ám ezeknek a jelenségeknek nincs arca, így nem tudsz szembeszállni velük. De van néhány demagóg, akik azt terjesztik, hogy azért vannak problémáid, mert jönnek a migránsok, mert a nők vagy a kisebbségek elveszik a munkát. Ezek a rigmusok olyanok, mint a szirének énekei, vonzzák az embereket. És az USA-ban és Magyarországon is van egy hatalmas tömeg, ami szenved, dühös, és akar valakit, aki gondoskodik róluk, és biztosítja számukra az alapvető emberi szükségleteket. A végeredmény pedig az autoriter kormányok felemelkedése.
Innentől kezdve pedig dől a többi dominó. Magyarországon a kormánypárt, amint megszerezte a hatalmat, megváltoztatta az alkotmányt és átrendezte a választókerületeket, hogy biztosítsa a túlerejét. Éppen ez történik az USA-ban is. Ugyanezt csinálják a republikánus pártok. Blokkolják a rendszer működését, megtámadják a médiát. Az USA-ban a háztartások negyven százaléka a republikánus Fox News-t nézi, ez az egyetlen információforrásuk. Így a hatalom saját magát táplálja. Nagyon ijesztő időkben élünk.
Sőt, Trump is mostanában támadta meg Sorost.
Azzal kezdted az interjút, hogy apád nem a tipikus transz hős. Mióta megerősödött a transz mozgalom, rengeteg transz ikonnal megismerkedhettünk. Néhányuk remek ikon volt, néhányuk nem igazán. Caitlyn Jennert például könnyen lehet kritizálni…
Igen. A republikánus Cruzt támogatta és nagy Trump-rajongó volt. Hát ezt add össze…
Na és a családja…
Hát igen. (Nevet)
De te hol helyezed el az apádat? Tud ő ikon, példakép lenni a transz emberek számára? Magyarországon például sokan készítettek vele interjút az átalakulása után, ő volt az első magyar transz arcok egyike.
Egyrészt nem vagyok nagy híve a példaképeknek a feminizmuson belül. Az emberek mindig arról beszélnek, hogy kellenek a példaképek, és hogy erőt adnak, ha vannak. De nem hiszem, hogy az embereknek bábukhoz kellene fordulniuk. Rendkívül sok módja van annak, hogy jelentőségteljes életet éljünk. Nem kellene kutatunk valaki után, aki megmondja, hogyan vezessük az életünket.
Ezzel együtt úgy gondolom, ha valaki példaképet keres, apám bátorsága példaértékű. Sose a könnyebb utat választotta, inkább a kalandot kereste. Vicces, hogy apám mindig arra vágyott, hogy beilleszkedhessen a társadalomba és befogadják, de egy másik része mindig elutasította ezt, és mindig lázadt. Óriási bátorság kellett ahhoz, hogy visszatérjen Magyarországra és utána változzon nővé. Mikor az utcán sétáltunk, és az emberek megbámultak és megjegyzéseket morogtak, ő csak megvonta a vállát, és annyit mondott, hogy nem érdekli. Igazán csodáltam ezt a hozzáállást: „Ez vagyok én, ha tetszik, ha nem.” Nagyon inspiráló volt számomra.
Susan Faludi: Előhívás – Mindent apámról
Libri Kiadó
2018
3990 Ft
https://www.instagram.com/kanicsar/
