Élt Franciaország déli részén az 1800-as évek közepén, Le Chéze községben egy ügyvéd, jómódú gazdálkodó fia, aki többre tartotta magát annál, mint aminek eredetileg a sors rendelte, ezért megpróbálta a lehetetlent: királyságot szerezni magának, ahol uralkodó lehet. Ez részben sikerült is hősünknek, aki ezen a héten valószínűleg csak a Danit érdekli.
Orélie-Antoine nevébe a nemesi származást jelző “de” szócskát még karrierje legelején csempészte be, arra hivatkozva, hogy a Tounens család már a római hódítás előtt is ezen a vidéken élt, és ezért őt egyenesen a hercegi rang illeti meg. Valószínűleg valamilyen földrajzi lexikonban akadt rá az araucánok leírására, és hamar rájött, hogy ez a nép királyságról, illetve a központi hatalom intézményéről még sohasem hallott. Gyűjteni kezdte az adatokat, és eldöntötte, hogy ő bizony marhára alkalmas erre a posztra, azaz az araucánok nemzetegyesítésére és egy erős ország létrehozására, amit aztán majd számon tartana a világ, és végső soron még Franciaország szövetségese lenne!
Kik is azonban ezek a jóféle aracuánok? A rézbőrűeknél valamivel világosabb bőrszínű bennszülött nép a mai Chile és Argentína határvidékén élt – tudjátok, Dél-Amerika. Az aracuánok a 19. század derekán még kisebb törzsekre oszlottak, földet műveltek és a környékbelieket fosztogatták. Chile ezt például kevésbé viselte jól, hadserege párszor neki is ment az egyszerű kis népnek.
Visszatérve vakmerő hősünkre: a terv nem volt rossz. Politikai, katonai és anyagi támogatással talán lehetett volna valami belőle, de a herceg egyes-egyedül vágott bele. Először is megtanult spanyolul, majd mindenét pénzzé tette és elhajózott Dél-Amerikába. A törzsfőnököket apránként meggyőzte az egyesülés előnyeiről, ugyanakkor alaposan el is rettentette őket a köztársasági államformától. A hajdani spanyol királyok nimbuszáról szóló mesék eredményeként a törzsfőnökök megegyeztek, hogy Araucánia monarchia lesz, és természetesen Orélie-Antoine lesz a király. 1860. november 17-én kihirdették az alkotmányt. Három napra rá a szomszédos patagón törzseknek is megtetszett a királyság hatalmának délibábja, és önként csatlakoztak az új államhoz, így újabb királyi rendelet tudatta a néppel, hogy megalakult Araucánia és Patagónia Egyesült Királysága.
Eddig minden rendben is volna, csakhogy egy idő után néhány törzsfőnök szerette volna látni az egyesülés gyakorlati hasznát. Például azzal, hogy erélyesen nekimennek Chilének. A király kínjában egy ideig vakaródzott, végül sereget kellett gyűjtenie, és készülődni a Chile elleni hadjárathoz. A chilei hatóságok azonban idejében megneszelték a nagy készülődést, megvesztegették a király belső embereit és 1862-ben átadták a chilei hatóságoknak. Ők aztán börtönbe vetették a szomszéd fejedelmet. A gond csak annyi volt, hogy hosszú hónapok alatt sem találtak megfelelő paragrafust, amely alapján elítélhették volna, így jobb híján bolondnak nyilvánították és bezárták a santiagói (Chile fővárosa) elmegyógyintézetbe, ahonnét csak a francia konzulnak sikerült kimenekítenie Franciaországba.
Otthon ezután az exkirály elkezdte ontani kiáltványait, újsághirdetéseit és röpiratait, melyekben újra és újra felhívta a francia kormányt, hogy gyarmatosítsa és árassza el telepesekkel Araucániát és Patagóniát. Mindezen célok érdekében a francia néptől harmincmillió frank adományt kért. Nem tudom az pontosan mennyi, de valószínűleg kijön belőle néhány Párizs-Santiago út. Természetesen egyetlen centime-ot (ez ott olyan, mint nálunk volt a fillér) sem jegyeztek a dicső király számlájára. Hét év után aztán mégis ráakadt egy futóbolondra, aki a nagy cél érdekében szintén pénzzé tette minden vagyonát.
Most már kettesben vágtak neki az egzotikus királyság ismételt meghódításának. Sajnos a társ azonban néhány nappal a fővárosba, Perquencóba érkezésük után belefulladt egy folyóba, így hősünk ismét magára maradt terveivel. Alattvalói álmélkodva fogadták, mert meg voltak győződve róla, hogy már régen meghalt a chileiek börtönében. A bizalom lassan helyreállt, a törzsfőnökök ismét hűségesküt tettek, amit a király miniszteri kinevezésekkel jutalmazott. Az senkit sem zavart különösebben, hogy a magas testület egyik tagja sem tudott írni-olvasni.
A királyi udvar nyugalma azonban most sem tartott sokáig, az az átkozott Chile ismét közbelépett. Ultimátumot intézett a törzsfőnökökhöz, hogy adják ki neki a francia kalandort. A felbőszült aracuánok most már szívvel-lélekkel kiálltak királyuk mellett, de az erősebb ezúttal is győzött, és a királynak menekülnie kellett.
A pontos történéseket illetően itt vannak elég komoly sötét foltok, az azonban biztos, hogy szegény királyunk 1871-ben ismét visszajutott Franciaországba, ahol újra szétröpítette felhívását mind a kormányhoz, mind a néphez. Ismét harminc milliót kért, amiből össze is jött három ezer! Ezúttal már fegyvereket is vásárolt, sőt saját képmására pénzdarabokat is veretett. A pénzérmék hátoldalán a “Nouvelle Franca 1874” felirat szerepelt, vagyis birodalmának ezúttal az “Új Franciaország” nevet adományozta. Így felszerelkezve vágott neki harmadszor is az útnak.
Ezúttal már óvatosabb volt, álnevet használt, de az ősellenség Chile harmadszorra is lecsapott, hazatoloncolták Franciaországba. Ezek után testileg-lelkileg meggyötörve élt tovább, majd egy bordeaux-i kórházban érte a halál 1878. szeptember 28-án. Halála előtt intézkedett, hogy ne vesszen ki a dinasztia. Utódjául egyik unokatestvérét, I. Achillest nevezte ki, aki odahaza uralkodott, a franciaországi Rheimsben. Királyi tevékenysége díjak osztogatásában merült ki – aszerint, hogy melyik bolond ember mennyit volt hajlandó fizetni ezért a relikviáért.
A jelenlegi családfő, Philippe herceg már megelégedett a trónörökös herceg címével is. Polgári szakmáját tekintve újságíró. Több, főleg politikai jellegű könyv szerzője, katonai és polgári kitüntetések birtokosa. Szabadidejében cigarettás dobozok gyűjtésével foglalkozik.
Szerző: Waliduda Dániel
