A cél: rakoncátlan, pajkos és rafinált, olyan, mint egy állat, meg kell szelídíteni, közel engedni magunkhoz, be a szívünkbe, mert akkor tud megszólítani, törött részeinket újra összeforrasztani. Mert ilyen egy csalódás után felállni. Csupaszon, tehetetlenül, önmagunkat ostorozva, mert újra beleléptünk az istenverte csapdába, de ez nem a bokát zúzza szét, hanem a szívet veszi célba.
Egyre többször veszem észre magamon, hogy beleizzadok helyzetekbe. Mert van egy képzeletbeli mérce, és az folyton-folyvást magasabbra ugrik, egyre elérhetetlenebb magasságokig nyúlik, mintha előlem menekülne, holott én teremtettem, én tűztem ki, hogy oda el kell jutnom. Ez is egy leállíthatatlan körforgás. Legalábbis addig biztosan, amíg az ember tele van lendülettel.
Mostanában sokszor visszatekintek a boldog gyerekkor álomporos, egyszerű éveibe, amikor a legnagyobb problémámat kizárólag az jelentette, hogy a kedvenc pulcsim mindig naprakész legyen, a reggeli kakaó sose maradjon el, és csupa ehhez hasonló semmiség, ami akkor gyakran fejfájást okozott, ma meg visszakívánom. Tulajdonképpen képtelen vagyok megbarátkozni ezzel a helyzettel, a múló idővel, hogy ez ellen nem tehetünk semmit, elmúlnak helyzetek, évek, és van, amit már soha többé nem ismételhetünk meg. Talán ezért is kötöttem ki az írás mellett, mert ha jól használjuk (márpedig az ember valamennyire azért bízik magában), akkor olyan, mint egy távcső, visszanézhetünk vele a múltba, feleleveníthetünk helyzeteket. Olyasmi, mint az építészet; én pedig szeretem, élvezem, talán jó is kezdek lenni benne.
És itt jönnek képbe az önmagunk felé támasztott elvárások. Mert ezek képesek megbetegíteni a lelket. Már nem csak gyermeki játszadozások, csalfa ábrándok, álmodozások. Ha komolyan vesszük, ami mellett elkötelezzük magunkat, komolyan is kell csinálnunk. Félreértés ne essék, nem üres bölcseleteket akarok osztogatni. Csak azt mondom, ha az ember belép a felnőttkorba, már nem elég csak képzelegni, hogy lesz ez meg az, meg kell izzadni érte. Korábban megjelent a lelki szemem előtt egy kötet képe, hogy az az enyém, miattam van, az én soraim vannak benne, az én képzeletem szüleménye. A kiadásvágy hajtott. Most, ha lenne alkalmam összefutni a négy évvel ezelőtti önmagammal, alaposan megdorgálnám, hogy várjon, legyen türelemmel, az első bemutatkozás meghatározó – mindenben. Az ember tanuljon csak meg várni, erre jöttem rá. És hogy célok nélkül nincs valóság, nincs élet – nekem legalábbis.
A célok pedig olyanok, mint a papírsárkányok. Nemrég jutott eszembe ez a találó hasonlat. Mégiscsak én vagyok a „vezérlőpult”, én próbálom megvalósítani a kitűzött célig vezető utat, én irányítom. Egyre jobban és jobban meg kell dolgoznom érte. Mert rakoncátlan, pajkos és rafinált, olyan, mint egy állat, meg kell szelídíteni, közel engedni magamhoz, be a szívembe.
És beleizzadok a helyzetbe. Mert félek, hogy nem sikerül. Hogy nem érem el. De másnak akkor miért sikerült? És más miért számít, ha rólam van szó? Miért mérem magam hozzá? Akkor már inkább legyen a mérce a jó minőség. Különben pedig az a lényeg, aki vagyok, ahová tartok, és amire futja az erőmből. Szóval menni kell. Előre. Aztán egyszer összejön. Vagy nem. Kudarc mindig lesz. Később abból is építkezem. Leírom, mint most – inspirációként szolgál, gyógyít.
Ha valamit akarsz, csináld. A hiányzó részeket előbb-utóbb kitöltöd, ez a fejlődés lényege. Ez a szöveg most önmagamnak szól – meg rajtam kívül bárkinek, aki bizonytalan, aki fél lépni, aki úgy érzi: úgysem menne. Ismerős két szó ez, úgy gondolom, legalább egyszer mindenki fejében megfordul az élete során.
Íróként fordulóponthoz értem. Rájöttem, hogy érdekel a líra, két éve csendben vagyok (a kezdő alkotásokat most inkább nem is említem). És nem tudom, sikerülhet-e? De előttem sokan mások is bejárták ezt az utat, ez inspirál. Azt súgja: sikerülhet.
A napokban olvastam egy remek cikket. Hogy gyakran nemcsak a tehetség az igazán mérvadó, hanem a szorgalom is sokat számít. Hiszen aki elhatározza, hogy fejlődni akar, az kemény munka árán fejlődni is fog. Itt inkább az a bűvös kérdés, hogy mennyit bírunk el? És én mennyit bírok el? Mert óhatatlanul tűrnöm kell a kudarcot. Aztán meg valami jó is kialakulhat belőle. Olyan ez, mint egy fohász – újra és újra elismétlem.
Sam Wilberry
Instagram: @therealswilberry
