„Oké, hogy az igaz szerelem bárhol rád találhat, de azért az sem igaz, hogy minden egyes utcasarkon, minden nap ott vár rád” – magyaráztam görög barátomnak, Alexnek, aki annyira vágyik rá, hogy rátaláljon a nagy Ő-re, hogy még a legelfuseráltabb randikon is bebeszéli magának: ha a srácra pillant, igaz szerelem tekint vissza rá.
Megvan a típus, aki még harmincévesen is vallja, hogy márpedig ő sosem volt még igazán szerelmes? Na, ő ennek az ellentéte: már az oviból hazatérve bejelentette az anyjáéknak, a vallásos görög katolikus család nagy meglepetésére, hogy Nikos-hoz megy „feleségül” – ám a szerelem addig tartott, míg Nikos összetörte a szívét: másik suliba ment alsó tagozatosnak, mint ő. Tizennégy évesen szentül meg volt győződve, hogy megtalálta az igazit – de Panos, aki két hónap után szakított vele egy athéni melegbár előtt, mondván: „én nem megyek be ilyen helyre”, valahogy nem osztotta a lelkesedését a közös jövő tervezgetését illetően. A gimiben elhatározta: a tanulásra koncentrál… csak arra nem számított, hogy belezúg az irodalomtanárba, a huszonnyolc éves, szuperszexi Dimitris „bácsiba”. 17 éves koráig reménytelenül szerelmes volt belé, de persze semmi sem történt köztük, kivéve hogy Dimi kedvéért csillagos ötösre felelt minden témából. És akkor még nem is beszéltünk Alex barátom „felnőtt” szerelmi életéről…
Randitragédiák és pasikomédiák
„Athos-ba érettségi után habarodtam bele egy nyári fesztiválon. A srác a zenekarával játszott – igaz, nem a színpadon, hanem a sátrak mellett, a fűben heverészve –, és ahogy meghallottam, amint az I Can’t Get No Satisfaction-t énekli, rögtön felkaptam a fejem. »Imádom ezt a dalt!« – szólítottam meg ismeretlenül, ő pedig mélyzöld, veszélyesen gyönyörű szemeivel rám nézett, és azt mondta: »Az a meleg, aki szereti a Stones-t, rossz választás nem lehet.« Az első hiba az volt, hogy cikinek tartottam bevallani: Britney feldolgozásában ismerem a dalt. Három viharos hónapon át igyekeztem tettetni a kedvéért: olyan vadóc vagyok, mint a Sex Pistols összes tagja együttvéve, és muzikális, mint Adam Levine – ám az egyik veszekedésünkkor a fejemhez vágta: »Csak nem gondolod, hogy te vagy az egyetlen srác, akivel randizom?!« Utána jött Diamadis, akivel egy reklámfilm-válogatáson ismerkedtem meg, és miután megláttam, hogy a kedvenc cipőmárkámat viseli, meggyőződésem volt, hogy belelát a lelkembe. Egy héttel később kiderült: a saját fejéből se lát ki, ugyanis rendszeresen Androsnak szólított Alex helyett, és mikor megkérdeztem van-e kedve elugrani Míkonoszra egy hétvégére, azt felelte, hogy nincs érvényes útlevele.”
Állatvédő, emberkínzó
Ám az igazi csalódás csak ezután következett Alex életében: tavaly télen – nem sokkal azután, hogy Methanára költöztünk és megismerkedtünk – egy állatvédő konferencián megismerkedett Kristosszal, aki rendkívül szenvedélyes előadást tartott arról, hogy a gyapjúipar kihasználja a báránykákat. Na, gondolta, egy ilyen mély érzésű fiú csakis főnyeremény lehet – miután járni kezdtek, az egész családjával összehozta egy vacsira. Aztán egy hete megtudta: óriás hiba volt bemutatni az unokanővérének a családi összeröfin, ugyanis azóta kavarnak a háta mögött. Úgy látszik, csak a bárányokat nem szabad bántani – a pasiszívekkel bármit meg lehet tenni. Aztán egy éjszaka, amikor a vizesre sírt párnámat ölelve szomorkodott nálunk, amiért jobb esetben vénsrácként fog megöregedni, rosszabb esetben pedig belezúg egy otromba pasiba, aki kegyelemből és kényelemből vele marad, megcsörrent a mobilja…
Az igaz igazi
A szomszédunkban lakó brit srác, Scott volt az: „Szia Alex, van kedved átjönni? Van egy illegálisan letöltött filmem a RuPaul’s Drag Race legutóbbi három szezonjának kivágott jeleneteivel… és egy giga pizzám extra pepperonival.” Bár nagyon csábítóan hangzott, Alex még mindig úgy érezte: a szobánkban szenvedni sokkal kényelmesebb, mint társasági életet élni. „Az az igazság, hogy nem vagyok túl jól… köhh-köhh” – mondta neki, mi pedig majdnem elröhögtük magunkat. „Na jó, őszinte leszek: egy srác totál kikészített” – vallotta be, majd pár másodperc csend után Scott így szólt: „Oké, én is őszinte leszek. Engem meg egy csaj tett tönkre. Kipróbáltam, hogy vajon kicsit biszex vagyok-e, de szerencsére úgy néz ki, nem. Gondoltam, inkább adok egy esélyt ennek a… dolognak, ami lehetne közöttünk.” Ekkor értette meg Alex: nincs egyedül. Húsz perccel később Scott kanapéján heverve majszolta a bűnös élvezetet (mármint a pizzát), és miközben odaát RuPaul kiválasztottjai halálmegvető bátorsággal egyensúlyoztak a platformcipőkön, Nimi, a párom és én arról beszélgettünk: miért szeretünk bele mi, emberek olyasvalakibe, akiről valójában nem is tudunk semmit.
Lelki társ a láthatáron
„Azt hiszem – kezdte Nimi –, velünk is így volt anno, hiszen nem is lehet másképp: nem is a valódi emberbe, hanem egy ötletbe szerelmesedünk bele. Elképzeljük, hogy milyen is lenne, ha ez a srác (is) olyan lenne, mint amilyennek akarjuk.” Hevesen bólogattam. Bevallom, Nimi tehetsége bőven elég volt ahhoz, hogy a megismerkedésünkkor minden más jó tulajdonságot mellé gondoljak – pedig az, hogy valaki jó színész, még nem jelenti azt, hogy jó ember is. Ám azzal, hogy esélyt adtam magunknak, esélyt adtam annak, hogy megismerjem, igaziból. Nem hibáztathatjuk Alexet – és a többi srácot, aki megadja az esélyt a randi-alanyoknak, hogy bebizonyítsák, több van bennük, mint ami elsőre látszik. Oké, nem kell elképzelt kvalitásokkal felruházni a pasikat – csak semmi feszkó, jól érezzük magunkat együtt, értékeljük és tiszteljük egymást, és ami a legfontosabb: nem használunk nagy szavakat, nem hangoztatunk hatalmas ígéreteket, és semmiképpen sem próbálunk vallomásokat kicsikarni egymásból.
És persze sosem hagyhatjuk, hogy a korábbi rossz tapasztalatok, csalódások és szívfájdalmak elriasszanak minket attól, hogy amikor elérkezettnek látjuk az időt, ki merjük mondani a bűvös szavakat: „azt hiszem, menthetetlenül beléd szerettem”. És csak azért sem fogjuk megbánni.
Steiner Kristóf
Instagram: @kristofsteiner
