Kezdjük ott, hogy csak 29 éves vagyok, és bár abszolút zavar, hogy jövőre már tudom azt a mondatot használni, hogy „a húszas éveimben”, azt sokkal később akartam átélni, hogy olyanokat is mondjak, hogy „bezzeg az én időmben”. De aztán beléptem egy magyar fiataloknak (értsd: tiniknek) fenntartott Facebook-csoportba, és úgy alakult, hogy egy egész cikkemnek ezt a címet kellett adnom.
A csoport posztjait nézegetve sokszor volt rossz érzésem. De mindig elhessegettem. Persze, én is voltam 16 éves, írtam hülyeségeket, próbáltam lazának tűnni, próbáltam erőltetetten vicces lenni… Visszanézve sok tettemre, extra szekunderkínosság-csomagokat gyártottam egész hátralévő életemre. Így egy idő után nem is volt problémám a fura nyelvezettel vagy a fura képekkel, azzal pedig mélységesen együttéreztem, hogy ezek a fiatalok miképpen próbálnak rohanni a magány ellen.
De volt néhány dolog, ami felett nem tudtam szemet hunyni. Hogy ezeknek a fiataloknak gőzük sincs arról, hogy mennyire szerencsések. Hogy mennyire jogtalanul érzik azt, hogy nekik mennyire rossz, és mennyire sötét, gonosz világban élnek. Persze, sötét és gonosz világban élünk. De volt már sokkal rosszabb. És sose volt még ennyire jó.
A csoport felfedezésekor olvastam Takács Judit Meleg század című könyvét, amelyben a magyar melegek helyzetét, a magyar meleg közösség történelmét dolgozza fel a 20. századból. Eszméletlenül érdekes olvasmány, az ember minden sora után rádöbben arra, hogy mennyire fontos az, hogy ismerjük „elődeink” életét és helyzetét, valamint hogy tisztában legyünk azzal, hogy a közösségünk miként is élt ebben az országban a múltban.
A könyvből kiderült, hogy nagyon jó dolgom van. Már nem tartóztathatnak le a szexualitásom miatt, ami valljuk be, elég megnyugtató körülmény. Már nem kell titokban kezelnem mindent és attól félnem, hogy a szomszéd feljelent azért, mert fajtalankodom a saját lakásomban. Ó, és nem kell nyilvános WC-be mennem, ha fajtalankodni akarok. Már gyerekkorom óta tudtam, mi a melegség, és hallhattam róla megannyi tudományos információt is. Sőt, könyveket is vásárolhatok róla, nyíltan, a könyvesboltban. És elmehetek szórakozni, melegekkel, melegbuliba. És még együtt is élhetnék a barátommal, ha lenne, de akár regisztrált élettársi kapcsolatunk is lehetne. Sőt, nevelhetnénk közösen gyereket. Mint azt sokan mások is teszik.
Rengeteg dolog van, amit alapvetésnek veszünk, holott abszolút nem azok. Ezeket néha jó számba venni és átgondolni, na meg megbecsülni őket.
Szóval jó dolgom van, és tiniként is jó dolgom volt. De a mai tiniknek még jobb dolga van. Pedig alig telt egy évtized. De ennyi idő alatt villámsebesen nyílt ki a világ. Emlékszem, hogy én anno maximum chaten tudtam ismerkedni, nagyon nehezen, de már az is egy óriási luxus volt, ha azt nézem, hogy az én tiniéveim előtt tíz évvel hogyan tudott volna valaki akár párt, akár egy barátot találni. Ma ez már faék egyszerűségű. Kitesznek egy képet, leírják az identitásukat, elkiáltják magukat, hogy „syastok gays, írjatok, szar kép bocsi”, és másodperceken belül már a kortársaikkal tudnak beszélgetni, akik egyben a sorstársaik is. Ez óriási kincs. És fel sem fogják, hogy nagyjából ők az első generáció, akinek ez megadatott – hogy 16 évesen, hála a közösségi médiának, nyíltan tudnak beszélni egymással olyan problémákról, amiket mi még senkivel sem tudtunk megtárgyalni, csak bőszen ültünk rajtuk, szomorkodva a szobánkban. Mert a heterók meg úgysem értették.
Emlékszem, hogy fiatalon az egyetlen sorozat, amiből némi elképzelést kaphattam a melegek életéről, a Fiúk a klubból volt. Nos, magamra nézve, ez sok mindent meg is magyaráz. De az is egy csodás dolog volt – hiszen mennyire remek volt, hogy egy egyszerű magyar tévécsatornán meg lehetett nézni, hogyan él néhány meleg srác, ráadásul néha még egy kis szoftpornó is keveredett a történetbe. Később persze már ott volt a CC+ és a torrent, amivel hozzá lehetett jutni néhány meleg témájú filmhez, de azért olyan nagy kínálat nem volt.
Nem úgy, mint ma. Ma már az Alienbe is tesznek meleg szálat, ami nyilván tök szuper, arról nem is beszélve, hogy tonnaszám gyártják az olyan sorozatokat, reality show-kat és filmeket, amelyek az LMBTQ valamelyik betűjéről és szubkultúrájáról szólnak. Imádtam volna tizenévesen úgy felnőni, hogy nézhetek egy RuPaul’s Drag Race-t. Lehet, hogy drag queen lettem volna. Lehet, hogy Dömper jobban járt, hogy nem ért ilyen hatás 15 évesen. De komolyra fordítva a szót: rajongtam volna érte, ha már ennyire fiatalon elkezdhettem volna jobban felfedezni a meleg kultúrát.
Apropó, kultúra. Bár nyilván már volt internet és nyilván tele volt mindenféle okos dologgal, de a ma megtalálható tudásmennyiség még nem volt rajta – nem is beszélve a megannyi könyvről, amelyek elképesztő részletességgel tárgyalják a témát és a még több regényről, sőt, pornóregényről, amelyek futószalagon érkeznek és nyugtatják meg az olvasót, hogy minden rendben vele. És a megannyi hír. A megannyi jó hír: egyenlő házassági törvények szerte a világon, szivárványcsaládok Magyarországon, előbújó hírességek… A melegség téma. A melegség végre téma. És nem csak a HIV kapcsán.
És mégis azt látom, hogy mindezt nem használják ki; hogy óriási a tudatlanság, holott ma már tényleg ott van minden, de minden esély arra, hogy ezek a fiatalok már most megtudjanak mindent a közösségük kultúrájáról és történelméről. De nem igazán élnek vele. Pedig annyira szükség lenne rá.
Szóval irigy vagyok. De megnyugtat a tudat, hogy a nálam akár csak néhány évvel idősebbek még irigyebbek. Nem is beszélve a régebbi korok embereiről, akikre még börtönbüntetés várt egy csók miatt, és egy egész élet, tele titkokkal – ami önmagában egy börtön volt.
És megnyugtat az is, hogy a következő generációnak remélhetőleg még jobb lesz. És hogy talán maradunk ezen az emelkedő pályán.
Szóval fiatalok, tinik, akik olvassák ezt: még mindig nehéz az élet, ha valaki LMBTQ. De sose volt ennyire könnyű. És ezt becsüljétek meg.
Mert bezzeg az én időmben…
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
Fotókredit: Ádi Csaba
