Madonnát mindenki félreérti. Leginkább pont azon tényezők miatt, amik ellen világéletében küzdött. És ez valami abszolút felháborító. Elmondom, miért. És azt is, nekem mit jelent a világ egyik legnagyobb sztárja, aki ma ünnepli 60. születésnapját.
Ha Madonnáról beszélünk, sokszor az alapvető reakció a nevére a szemforgatás és egy egyszerű kurvázás. Meglepő módon főleg a nők és az LMBTQ társadalom körében. Vagyis pont azok utálják ma Madonnát, akikért Madonna a legtöbbet tett és tesz élete során.
Madonna a 80-as évek legelejétől támogatta az LMBTQ jogokat és küzdött a HIV ellen, holott ezekben az években ez minden volt, csak menő dolog nem – nem úgy, mint ma, mikor ez könnyen lehet biztonsági játék is. Madonna ágyazott meg a mai előadóknak, hogy színházat csináljanak koncertjeikből és gondolkodjanak magukról művészként, és ő állt ki, mindent egy lapra téve 1992-ben az emberek elé egy albummal és egy könyvvel, hogy a szexről beszélni kell és a szexet nem kell szégyellni – igen, még akkor sem, ha nő vagy. Akkor utálták, ma akkori tevékenységét szociológusok vizsgálják. És Madonna az az ember, aki bár 6 gyermeket nevel, mégis 60 évesen is fityiszt mutat a világnak – mer szexi lenni, mert elmondása szerint megunta, hogy a világ szabályokat fektet le a nőknek. Megmondja nekik, hogy viselkedjenek úgy, ahogy más emberek kitalálták nekik, ne pedig úgy, ahogy érzik magukat. Ezért ma még nők is utálják Madonnát, holott biztos vagyok benne, hogy 20 év múlva ugyanúgy szociológusok fogják vizsgálni azt, hogy Madonna hogyan is döntötte le az ageism határait. És közben kórházat, iskolát épít, és szakadatlanul dolgozik tovább, újabb és újabb rekordokat megdöntve és példát mutatva a popszakma szereplőinek.
Szóval Madonna több tiszteletet érdemel. Az enyémet speciel már rég kiérdemelte.
Van egy képsorozat Madonnáról, ami még 1982-ben készült. Ekkor még nem volt híres, csak egy elképesztően szegény kiscsaj New Yorkban, aki más, magukat művésznek tartó fiatalokkal lakott együtt csótányokkal teli albérletben és a világhírnévről álmodott.
Emlékszem, mikor előkerült ez a fotósorozat Madonnáról, eszméletlenül tudtam rá reflektálni. Ekkoriban költöztem Budapestre, és bár sokkal jobb anyagi körülmények között voltam, mint a képeken szereplő lány, én sem a legmesésebb helyen éltem és nekem is ugyanolyan álmaim voltak. Át tudtam érezni, hogy mit érez ez a fiatal nő, aki olcsó ruhákban egy szegénynegyed közepén pózol és a szeméből olyan határozottság árad, ami a világ egyik legfontosabb emberévé tette. Ez a nő hitt magában, mindenre kész volt, és az, hogy tudtam, hogy ez a 24 éves szegény lány pontosan honnan indult és hova jutott, óriási erőt adott. Mert igen, ha az ember keményen dolgozik, akkor igenis elérheti, amit akar.
De nem először adott erőt Madonna. Madonna átitatta a gyerekkorom és a tiniéveimet. Emlékszem az estére, amikor életemben először szöktem fel Budapestre bulizni. Roppant izgultam, ideges voltam, én, az eminens színötös tanuló hogy merhetek ilyet megcsinálni, ráadásul a szüleim mindent sejtettek és eszméletlen keresztkérdésekkel zaklattak. De nem adtam fel, és ott álltam a győri buszpályaudvaron, vártam, hogy felszálljak az esti buszra, a legdivatosabbnak tartott szettemben (ami nem volt divatos), és közben Madonnától hallgattam a Jumpot, 10-szer, 20-szor, 30-szor. És Madonna erőt adott nekem abban, hogy kicsit végre önmagam legyek, kicsit élvezzem az életet, kicsit szabad legyek. És készen álltam az ugrásra és hogy ne nézzek vissza. És igen, I can make it alone!
Tizenkét évvel később egy fiú úgy törte össze a szívem, mint még soha senki – pedig azért voltak versenytársak. Emlékszem, heteken keresztül nem tudtam magamhoz térni, tényleg kilátástalannak éreztem mindent. Szomorúan bandukoltam a lemezbörzén, mert gondoltam, hogy ha veszek valamit, majd néhány percre boldog leszek, és a kutakodás közben megtaláltam a Jump maxilemezét bakeliten – amerikai nyomás, remek remixek, borzalmas borító… És a Jump, ami egyszer már akkora erőt adott nekem. Túl volt árazva, de megvettem, és otthon azonnal tettem is a lejátszóra. És Madonna ismét erőt adott. Ismét hittem abban, hogy I can make it alone, és hogy a magam sorsának alakítója vagyok. Madonna ismét megmentett.
Ahogy már annyiszor megmentett. Mikor más töri össze a szívem, a The Power of Good-Bye-jal vagy Messiah-val tudom siratni a boldogságom. Mikor szerelmes vagyok és a Nothing Fails-szel vagy a Love Profusion-nel tudom ünnepelni a boldogságom. Mikor részegen a Music-ra vagy Vogue-ra táncolok, vagy mikor bátyámmal, ugyancsak részegen a She’s Not Me-t hallgatjuk. Mikor a legjobb barátnőmmel a Secret-re képzeljük el, hogy milyen világsztárok lennénk. Mikor a Nothing Really Matters, a Why It’s So Hard vagy Keep It Together segít visszanyerni a szeretetben vetett hitemet. De mindegyik Madonna-dalt fel tudnám sorolni. Mindegyik adott valamit az életemben.
Soha nem lehetek elég hálás Madonnának, és soha, egy szupersztárt vagy előadót sem fogok annyira szeretni és tisztelni, mint őt. Nemcsak a zenéje miatt, nem a megjelenése miatt, nem a hangja miatt, végképp nem a filmjei miatt, hanem azért, mert Madonna abszolút példakép. A keményen dolgozó ember, aki sose áll le, aki mindig gondolkozik, aki mindent már-már betegesen ellenőriz és a kezében tart, mert csak és kizárólag a tökéletességben hisz.
Madonna néhány éve kijelentette, hogy többé nem érdeklik a listahelyezések, nem akar többé number one lenni. Ő már csak arra akar törekedni, hogy soha, senki ne felejtse el a nevét. Hogy halhatatlan legyen.
1984-ben mikor megkérdezték tőle egy apró fellépés után, hogy mi az álma, ennyit mondott:
„To rule the world.”
Sikerült, Madge. És elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy a te irányításod alatt lehetek itt.
Boldog születésnapot!
Kanicsár Ádám András
Instagam: @kanicsar
