A Háttér Társaság szervezésében tavaly év eleje óta kéthetente kerül megrendezésre egy közösségi találkozó HIV-vel élő magyarok részére. A kötetlen beszélgetések minden érintett számára nyitottak. E rovat keretein belül azokat a rendszeres résztvevőket mutatjuk be, akik szívesen vállalták, hogy a Humen olvasóival is megosztják a történetüket.
Saját bevallása szerint Miklós már a fertőzése előtt is minden lényeges információt tudott a HIV-ről. Története ennek ellenére is minden, csak nem hétköznapi – már ha ez a jelző egyáltalán társítható bármelyik HIV-vel élő történetéhez. Ezért is tartotta fontosnak, hogy meséljen magáról. Mert ha az ember tisztában is van a veszéllyel, vállalja is a lehetséges következményeket, ez semmire nem jelent garanciát.
Miklós története körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdődött. 2010 és 2012 között volt egy „nagyon vad” időszaka, ahogy ő jellemzi. Ekkoriban fedezte fel az újpesti Duna-part egy szeletét a Zsilip és a Tímár utca között, ahol lehetőség volt meztelenül napozni. Nem ő volt az egyetlen, akinek tetszett ez, rengeteg férfi járt oda nyaranta. „Tele volt a hely magamfélékkel és nem volt megállás. Szinte minden nap kint voltam” – idézi fel. Nem a napozás volt azonban az egyetlen aktivitás, amit a férfiközönség előszeretettel űzött. Ő maga is számos afférba bonyolódott, többnyire óvszer nélkül. Valószínűnek tartja, hogy a HIV-vel is egy ilyen alkalommal fertőződött meg.
2012 májusában épp a szombati nagybevásárlást végezte Veresegyházon, amikor a tejhűtő előtt a bevásárlókocsira támaszkodva egyszer csak mozdulni sem bírt. A többi vásárló látta, hogy baj van, rohantak a boltvezetőhöz, aki egyből hívta a mentőket. A váci Jávorszky Ödön Városi Kórház Sürgős Betegellátó Osztályra került. Agyi infarktust kapott, a neurológiai osztályra fektették. Másnap reggel ismét vért vettek tőle és felküldték Budapestre, miután a nővér közölte az orvossal, hogy Miklós meleg. Az eredményre három napot kellett várni. Neuroszifiliszt és HIV-fertőzést állapítottak meg nála.
Ekkorra már Miklós katéterre kötve, bepelenkázva, beszédképtelenül feküdt a kórházi ágyán. Élete egy hajszálon függött. Egy budapesti infektológus orvos javaslatára penicillint kapott infúzión át, majd két hét múlva átszállították a budapesti Szent László Kórházba, ahol megkezdődött az antivirális, tehát vírusellenes terápia az addigi infúzió mellett. Miklós 32 kilogrammot nyomott. A gyógytornász segítségével minden nap sétáltak – volt, hogy csak 10 métert, de sétáltak. 2012 augusztusában visszakerült Vácra, az lrgalmasrendi Kórház elfekvőjébe. Már-már lemondtak róla és ezzel ő sem volt másképp. Ott, a háromágyas szobában két hét leforgása alatt öt ember halt meg mellette.
„Úgy döntöttem, hogy még nincs itt az én időm” – Miklós ekkor 37 éves volt és elhatározta, hogy nem hagyja, hogy a HIV elvegye az életét. Szedni kezdte a gyógyszereket, amiket addig gondosan papír zsebkendőbe rejtve a kukába dobott. Lassan lekerült a katéter és a pelenkát is elhagyhatta. Visszahízott 54 kilogrammra. December elején visszaszállították a Jávorszky Ödön Városi Kórházba, néhány nappal karácsony előtt pedig végre hazatérhetett. Az életért vívott, mintegy féléves küzdelem ekkor ért véget.
Édesanyja, nővére és keresztlánya ekkortájt szereztek róla tudomást, mi is történt pontosan és mivel kell számolni az elkövetkezendő időben. Miklós ehhez segítséget kapott Bánhegyi doktor személyében, aki a maga talán kissé nyers modorában közölte a férfi szeretteivel, hogy a HIV ma már nem egyenlő a halálos ítélettel. Rendszeresen szűrésre kell majd járni és a gyógyszereket minden nap a megszokott időben, fegyelmezetten be kell venni – Miklós a delet választotta. Ennyi a teendő. A családtagoknak pedig nincs miért aggódni.
Az első, akkor még napi háromszor bevett gyógyszerek durvák voltak. Kezdetben folyamatos hasmenés kísérte a szedésüket, szinte állandóan cserélni kellett még az ágyneműt is. Ez azonban 2012 októberére megszűnt, Miklós vírusszáma december 27-re pedig méréshatár alattira csökkent és azóta is tartja ezt a szintet. Egyetlen egyszer ment csak fel, 2017 februárjában, amikor Miklós statisztaként dolgozott Etyeken. Akkor vette be a gyógyszert, amikor épp szünete volt és ez javarészt nem 12 órára esett. Orvosa le is kapta a tíz körméről, úgyhogy azóta pontban délben törekszik bevenni minden nap, legfeljebb negyedórás eltérést enged meg magának.
Ennyi megpróbáltatás után hogyan viszonyul a vírushoz? „HIV-pozitívként élni számomra nem gond” – meséli. Egy egykor 690, ma körülbelül kétezer fős faluban lakik, ahol mindenki tudja, hogy meleg, és azt is, hogy HIV-vel él. A helyiek hozzá való viszonyát szerinte legjobban az utcájukban élő, 89 éves idős hölgy, Zsuzsi néni mondata illusztrálja legjobban, aki a következőt mondta az ismerősének, aki megemlítette Miklós baját: „Miért félnék az Öcsitől? (így hívják Miklóst a faluban – a szerk.) Együtt nőtt fel és játszott az unokáimmal! Ugyan, menjen a fenébe, aki fél tőle…” Sokan tanulhatnának a nénitől megértésről és elfogadásról.
A munkakeresés sajnos már más tészta. Amint kiderül, hogy Miklós HIV-vel él, ugyan nem erre hivatkozva, de közlik vele, hogy nem alkalmas a pozícióra, nem őt választják. Hasonlóan kihívásokkal teli számára az ismerkedés, a párkapcsolat is, de talán most ebben is változás áll be. „Van egy majdnem-párom – óvatosan fogalmazunk mindketten –, akivel alakulnak a dolgok. Ha szerencsénk lesz, akkor jól alakulnak…”
Pozitív Szemmel – Rólad. Veled. Érted.
HIV-vel élsz és vágysz egy közösségre? Gyere el a Háttér Társaság által szervezett, kéthetente péntek esténként megrendezésre kerülő közösségi eseményre! További információ a Háttér Társaság Facebook-oldalán a „Pozitív Szemmel – Közösségi találkozó/Aktivizmus” események alatt.
Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda
