Ágyból ágyba járunk, vagy éppen mi cseréljük napi szinten az ágyneműnket, de úgy hisszük: jól van ez így. Engedünk a bőség zavarának, jobbnál jobb pasikat írhatunk fel a listánkra, elalvás előtt pedig nem kell azon agyalnunk, hogy két embernek megfelelő filmet válasszunk az elalváshoz. Az ágy másik felét a laptopunk foglalja el, éjjel egy már-már ember méretű plüssjátékot ölelünk át, amit magunknak vettünk, reggelre pedig keresztbe fekve kelhetünk, és kicsit sem kell aggódnunk amiatt, hogy lerúgtunk valakit az ágyról. Igen. Azt hisszük, jól van ez így, hiszen élhetjük az életünket, a szükségleteinket pedig anélkül kielégíthetjük, hogy el kellene köteleződnünk, és alkalmazkodnunk bárkihez is. Egy dolgot azonban sokszor az ágy mélyére temetünk, vagy legalábbis mélyen a tudatalattinkba: azért járunk ágyról ágyra, mert legbelül mind ugyanazt keressük: a szerelmet.
Szinte mindnyájan ugyanazért kezdünk bele az ismerkedésbe: keressük azt, aki mellett felkelhetünk reggelente, akinek a fülébe súghatjuk, hogy szeretjük. Hogy megkaparintsuk ezt az egyet, hajlandóak vagyunk minden tőlünk telhetőt megtenni. Többet áldozunk a ruhatárunk felfrissítésére, nem egyszer nyakunkba vesszük az éjszakát, és persze beiratkozunk az edzőterembe. Amikorra már eleget dolgoztunk a testünkön, és felkeltettük kiszemeltünk figyelmét, feltűnik, hogy mások tekintete is megragadt rajtunk. Az egónk persze egyből szökken egyet, és azt gondoljuk: minek kössem le magam? Azonban minél tovább erősítjük a szinglik táborát, annál válogatósabbak leszünk, egyre több elvárást támasztunk a másikkal szemben, és a rigolyáinkból is egyre nehezebben engedünk. De mi van akkor, ha egyszer csak egy olyan illető toppan be az ajtónkon, akitől naposabbá válik az égbolt, fenekestül felforgatja az addig kényelmes kis életünket, és egyik napról a másikra azon kapjuk magunkat, hogy a laptop helyét átvette két ölelő kar, és reggel valaki a mi fülünkbe súgja: szeretlek?
Elsőre mindez lélekemelő és ijesztő lehet egyszerre. Sokan meg is rettennek, és fejvesztve menekülnek saját boldogságuk elől. Nem véletlen, hiszen úgy érezhetjük, egy tündérmese közepébe cseppentünk, és annál hihetetlenebbnek tűnik, minél több időt töltöttünk előtte egyedül. Kérdések tengere árasztja el az elménket, azt fitogtatva, hogy vajon elegek vagyunk-e a másiknak. Előre félünk egy újabb csalódástól, bizalmatlanok vagyunk, és hajlamosak arra, hogy ok nélkül távolságtartóan viselkedjünk. Az kavarog a fejünkben: egyszer minden mese véget ér. A körénk emelt fallal azonban saját boldogságunkat zárjuk ki az életünkből, hiszen fejben már azelőtt a kapcsolat végén gondolkodunk, hogy egy percét is élveztük volna.
Két éve élek egyedül a belváros szélén. Szeretem a munkám, imádom a lakásom, és jobb barátokat nem is kívánhatnék magamnak. Ez alatt a két év alatt többek ágyában is megfordultam, és az enyémet sem egyszer kellett újrahúzni. Annak ellenére, hogy jól elvoltam egyedül, úgy éreztem, hiányzik valami. Vagy inkább valaki. Sokakkal randevúztam, voltak köztük remekül sikerült és pocsék találkák is, amikor pedig besokalltam, eltűntem a húspiac palettájáról. Nem egyszer csalódtam, és magam is több csalódást okoztam. Az örök szingli és a hősszerelmes féktelen háborúkat vívtak bennem, mígnem egy kanos éjjeli órán fellátogattam a Grindr-re, és megbeszéltem egy random találkát egy vadidegen fickóval. Hajnali kettő órakor meglátogattam a lakásán, és egy felejthetetlen éjszakát töltöttünk együtt. Másnap reggel dolgozni indult, nekem pedig otthagyta a kulcsait. Azóta még több felejthetetlen éjszakánk és csodás randevúink voltak. Ezzel pedig meg is bukott a két éven át magabiztosan hitt teóriám, miszerint egyéjszakás kalandból sosem lesz kapcsolat. Valójában sosem tudhatjuk, milyen úton-módon lovagol be az életünkbe a szőke herceg, éppen ezért érdemes nyitottnak lenni a világra, elengedni a szorongásainkat, a csoda pedig magától megtörténik – és nem csak három napig tart.
De mi van, ha pedig túlzottan féltjük szingli létünk előnyeit? Nem tagadom, minden élethelyzetnek megvan a maga szépsége, ám ha féltjük függetlenségünket, akkor is nyugodtan hagyhatjuk magunkat elvarázsolni. Minden jó kapcsolat alapja a kommunikáció, a párunkkal éppen ezért nyugodtan megbeszélhetjük, ha néha szükségünk van egy kis egyedüllétre, netán a barátainkkal töltenénk egy szombat estét, vagy egyszerűen csak a plüssállatunkkal akarunk aludni egy éjszaka, hogy ő se érezze elhanyagolva magát. Utóbbinak azonban lefogadom, senki sem érezné szükségét, hiszen sokkal jobb kifli-pózban hunyni egyet a szerelmünkkel, mint egy ikeás plüssrépát tuszkolni a kezeink alá.
Máthé Bence
