Nyelvész, költő, műfordító, egyetemi tanár, saját szavaival élve „általános nyelvmunkás”, emellett pedig egy közvetlen, őszinte és örök optimista úriember, aki nyíltan vállalja melegségét. Ebben a hónapban Nádasdy Ádámmal beszélgettünk.
Mikor, hogyan fedezte fel, hogy nem a női nem iránt érdeklődik?
Nádasdy Ádám: Már viszonylag korán, általános iskolásként. Hetedikben volt egy kedves barátom, aki eltörte a lábát, én pedig sokszor segítettem neki. Amikor rám támaszkodott, furcsán jóleső érzés fogott el. Aztán tizennégy évesen udvaroltam egy lánynak, akinek egy 16 éves fiú is csapta a szelet velem egy időben. Mindaddig „versengtem” a fiúval, amíg észre nem vettem, hogy jobban érdeklődöm iránta, mint a lány iránt. Ott volt még az egyik középiskolai osztálytársam is, aki egy hűvös, esős nyári délutánon azt mondta, bújjak be mellé az ágyba. Amikor ott feküdtünk, azt éreztem, hogy meg szeretném csókolni. Másnap viszont a fiú úgy tett, mintha semmi sem történt volna, aztán sok évvel később bevallotta, hogy nagyon is emlékezett arra a délutánra.
Tehát már egészen fiatal korától megélte a melegségét?
N. A.: Nem, csak jóval később kezdtem el férfiakkal ismerkedni. Talán a társadalmi elvárások miatt, vagy talán mert nem voltam elég bátor hozzá, megnősültem és két lányom is született.
Amikor fiatal volt, mennyit lehetett tudni a melegségről, a melegekről?
N. A.: Budapesten a Móricz Zsigmond körtér közelében nőttem fel, egy polgári családban: hárman voltunk testvérek, én voltam a legfiatalabb. A szüleim zenészek voltak, mindketten az Operában dolgoztak. A baráti társaságukban természetesen sok művész volt és közülük jó páran már akkor is nyíltan vállalták melegségüket. Rendszeresek voltak nálunk baráti vacsorák, melyekre teljesen természetes volt, hogy a szüleim meleg barátai a párjukkal együtt érkeznek. Gyerekként sokat beszélgettem velük, viszont annak ellenére, hogy úgy nőttem fel, hogy számomra nem volt furcsa, ha két férfi együtt van, amikor magamban felfedeztem a melegséget, megijedtem.
Ezek szerint Önöknél nyíltan lehetett a melegségről beszélni?
N. A.: Ahogyan már említettem, a miénk polgári család volt, így nem volt szokás a magánügyeinkről, az érzéseinkről beszélni. A szüleim persze megkérdezték, hogy jól vagyok-e, szükségem van-e valamire, de a magánéletemről, az érzéseimről nem kérdeztek.
Nem is tudták meg a szülei, hogy meleg?
N. A.: Édesapám sosem tudta meg, édesanyámnak is csak muszájból mondtam el. A lányom ugyanis az esküvője előtt arra „utasított”, közöljem édesanyámmal a tényeket. Mivel az akkori páromat, Ivánt is meghívták az esküvőre, a lányom nem szerette volna, ha abból kifolyólag alakul ki kellemetlen helyzet, hogy férfi kísérettel érkezem.
Hogyan fogadta az édesanyja a coming outot?
N. A.: Nem lepődött meg a bejelentésemen — ez viszont engem ért meglepetésként. Utólag már látom, ő valószínűleg sokkal előbb rájött erre. Korábban ugyanis annak ellenére használta a buzeráns szót, hogy meleg barátai is voltak, egy idő után azonban már nem viccelődött ezzel a dologgal.
Mikor és miért döntött úgy, hogy a nagyközönség előtt is nyíltan felvállalja melegségét?
N. A.: Évekkel ezelőtt Gőbölyös Luca művésznőnek a Francia Intézetben nyílt fotókiállítása, és engem kértek fel, hogy mondjak beszédet a megnyitón. A fotókon extrém külsejű, mondhatni polgárpukkasztó melegek voltak ábrázolva, akiken keresztül a művésznő az extremitást szerette volna ábrázolni. Én viszont úgy gondoltam, ez sokakban azt a tévképzetet keltheti, hogy minden meleg megbotránkoztató külsejű, és hogy nincsenek teljesen hétköznapi megjelenésű emberek közöttünk. Ezért, amikor a beszédemben a melegekről szóltam, többes szám első személyben tettem ezt, a „mi, melegek” kifejezéssel — ez volt az én nyilvános coming outom. Ennek hallatán kisebb morajlás futott végig a tömegen.
Ennek a nyilvános coming outnak volt valaha negatív következménye Önre nézve?
N. A.: Nem. Az ELTE-n, ahol nyelvészetet tanítok, sem a kollégák, sem a hallgatók részéről nem ért semmilyen negatív hatás vagy vélemény. A kollégáim ismerték Ivánt, a korábbi páromat, aki sajnos már nincs köztünk, de a mostani páromat, Márkot is ismerik és elfogadják. Ami pedig a hallgatókat illeti, előfordul, hogy néhányan közülük megosztják velem, hogy ők is melegek, vagy éppen tanácsot kérnek tőlem. Régebben szerettem meleg szórakozóhelyekre járni — olyankor előfordult, hogy összefutottam egy-egy hallgatóval.
Irodalmi munkásságában mennyire jut meghatározó szerep a melegségének?
N. A.: Vannak műveim, amelyekben nincs konkrétan jelen a melegség, de vannak olyan szerelmes verseim, melyek egyértelműen férfiról szólnak. Hiszen, az „ó, a te széles vállad” vagy a „te szőrös pofád” semmiképpen sem vonatkozhat nőre. Egyébként nagyon szeretek szerelmes verseket írni, ahogyan szerelmesnek lenni is; ez a műveimben jól észrevehető.
Sokan talán jogosan gondolhatják azt, hogy egy kiadó vagy irodalmi szaklap nem szívesen foglalkozik a melegség témájával. Milyenek az Ön tapasztalatai?
N. A.: Tavaly négyhetente írtam tárcákat az Élet és Irodalomba, és felvetettem a főszerkesztőnek, hogy minden alkalommal a melegséggel kapcsolatban írnék. Ő nem ellenezte, a megjelent írásoknak pedig nagy sikere lett. Az egyik kiadó megkeresett, hogy ezeket a tárcákat és más egyéb, melegséggel kapcsolatos írásaimat — mint például az egyik Pride-megnyitón mondott beszédemet is — megjelentetné. A kötet a Könyvhéten kerül majd az olvasóközönség elé A vastag bőrű mimóza címmel.
A Másokban is jelentek meg publikációi. Hogyan került az újsághoz és milyen témában írt?
N. A.: A Mások főszerkesztői a Francia Intézetben mondottak után kértek fel, hogy írjak nekik. Nagyon szívesen tettem ezt, jó kis társaság verődött össze a szerkesztőségben. Pár, már korábban is kiadott művem mellett meleg vonatkozású színházi darabokról jelentek meg cikkeim.
Személyes véleménye szerint most jobb a melegek helyzete, mint 20-25 évvel ezelőtt?
N. A.: Egyértelműen igen, és optimistán azt vallom, hogy mindig csak egyre jobb lesz. Azt látom ugyanis, hogy manapság minden gond nélkül lehet a melegségről beszélni, kérdezni, és egyre többen vállalják fel magukat, ami nagyon jó. Nem olyan régen az egyetemen egy médiaszakos lány interjút készített velem, amelyben megkérdezte, hogyan egyeztetem össze a melegségemet a katolicizmusommal. Ezt régebben nem lehetett volna megkérdezni, mert nem lehetett erről beszélni. Vagy akár említhetném a Meleg férfiak hideg diktatúrák című film megjelenését, melyben én is szerepelek. Egy ilyen témájú filmet nem lehetett volna megcsinálni, az pedig végképp elképzelhetetlen lett volna, hogy a moziban több száz ember előtt levetítsék.
Az interjú zárásaként milyen üzenetet fogalmazna meg a fiataloknak?
N. A.: Anno, amikor Babérkoszorúval tüntettek ki — amit az akkori miniszter adott át — édesanyám a következő szavakkal gratulált: „Milyen szép dolog, hogy szemet hunynak a magánéleted fölött.”
Szerző: Bámli Zoli
