Idén fél évszázada, hogy a Stonewall-lázadás elindított egy olyan folyamatot, amit előtte sokan nem is mertek remélni. 1969. június 28-án elkezdődött valami, az addig csendben tűrő LMBT közösség ráébredt saját erejére és önbizalmat merített. Egy év múlva az amerikai nagyvárosokban elindultak az első pride felvonulások.
Ötven év hatalmas idő – az LMBT-mozgalom történetében számos eredmény született, például a világszerte egyre több helyen elérhető házassági egyenlőség. Ahogy útját sok tragédia is kísérte – az AIDS-krízis a nyolcvanas-kilencvenes években, vagy épp a Pulse bárban történt tömeggyilkosság. A mérleg mégis egyértelmű: az LMBT-jogok tekintetében szédítő a fejlődés, ha ezt az ötven évet végignézzük.
A homofóbia valószínűleg mindig jelen lesz valamilyen mértékben, de nem mindegy sem a mértéke, sem a formája. Mert a homofóbia nem tűnt el. Sőt, bizonyos helyeken – és ide már hazánkat is sorolnunk kell –, nyilvánvaló jelei vannak, hogy egyes politikusok szívesen nyerészkednének a gyűlöleten, és szívesen kovácsolnának politikai tőkét a homofóbiából.
Nos, ez az, ami nem fog megtörténni.
Mert aki van olyan ostoba, hogy a homofóbiára tervez építeni, az éppen az elmúlt ötven évet nem érti és azt az ötven évet veszi semmibe. Mert már nem egy némán tűrő közösséggel húz ujjat. Sokan lebecsülik az LMBT közösség erejét. Tény, hogy a társadalmakban egy öt százalékos kisebbség fentről nézve marginális lehet.
De lenne itt egy apróság.
Jó esetben mindegyikünknek több elfogadó heteroszexuális rokona van, rajtuk kívül ott vannak azok a barátok és munkatársak, akiknek fontosak vagyunk. Nem feltétlenül az LMBT közösség, hanem mi magunk. Az ember.
Játsszunk el a gondolattal! Vegyük egy képzeletbeli lányt, Ritát. Rita leszbikus, amit a szülei talán nehezebben fogadtak el, nehezen értettek meg, de mára támogatják a lányukat. Van egy szerető nagymamája, egy öccse, ott vannak a távolabbi rokonok, a barátok, a munkatársai. Ez legalább tíz ember. De ha egy öt százalékos kisebbség minden egyes tagját legalább tízen támogatnak a hétköznapokban a heteroszexuális többség közül, az mennyi is?
Nyilván nem ötven, de bőven elegen vannak. Hogy mihez? Mondjuk megakadályozhatnak akár egy kétharmadot is. Csupán el kell menniük szavazni.
Nehezen hihető, hogy legyen bármennyire elvakult fanatikus egy random nagymama, rajongjon bármennyire is vallásosan egy politikusért, ha választania kell a saját unokája és egy homofób politikus között, nem lehet kérdéses, hová teszi az ikszet a szavazófülke magányában.
Az LMBT közösség erejét először saját magunknak kell elhinnünk és bízni saját magunkban. „Yes we can.” Mindannyian emlékszünk erre, tíz éve Obamáék egyik kampányszlogenjeként ismerte meg a világ – a későbbi sikerben pedig oroszlánrésze volt, hogy sikerült mozgósítani az embereket. Mert sok kicsi sokra megy.
Mi nem kérünk sokat. Csupán egyenlő jogokat. Ehhez fontos lépés lehet, ha a társadalmi példamutatás, valamint a jogok és kötelezettségek jegyében élünk a szavazati jogunkkal. Nem csak holnap, hanem minden egyes szavazáson.
„Ne azt kérdezd, mit tud érted tenni a hazád, inkább azt, hogy te mit tudsz tenni a hazádért” – ha már ugye szóba került egy amerikai elnök, akkor álljon itt egy másiknak a szállóigévé vált mondata is.
Hogy te mit tudsz tenni (a hazádért és magadért)? Ülhetsz otthon a fotelban, és kommentelhetsz azon keseregve, hogy itthon nem lehet…… – és a mondat tetszőleges formában befejezhető.
Vagy holnap elmehetsz szavazni, és viszel magaddal még egy embert.
Vagy tízet, ugye.
