Bár a tökéleteset valószínűleg sosem, a tökéleteset megközelítő pasit van esélyünk megtalálni, hiszen az mindenki számára más és más. Csak azt kell eldöntenünk, hogy melyik kritériumról vagyunk hajlandóak érte lemondani.
Ágyba hozza a reggelit, minden nap keres, letörli magát a társkeresőkről, és csak rád koncentrál. Vagy eltűnik reggelre, három nap múlva jelentkezik, folyton online látod Grindr-ön és Rómeón, de akárhányszor találkozol vele, levesz a lábadról. Majd rájössz, hogy az állandó idegeskedés és bizalmatlanság csak felőröl, hogy állandóan azon kattogsz, vajon hány pasit futtat még rajtad kívül, ha pedig összejöttök, előbb-utóbb kiderül valami turpisság. Ha végre elhatározod magad, hogy szakítasz, aztán 1-2 hónappal később tényleg szakítasz is, akkor utána nem vágysz másra, csak hogy valaki ágyba hozza a reggelit, keressen minden nap és csak téged akarjon. Na de mi van akkor, ha megkapod mindezt, mégsem érkezik a várva várt – és remélt – felhőtlen boldogság?
Úgy gondolom, már most az elején leszögezhetjük, hogy soha semmi sem elég jó nekünk. Ha rosszfiúra tettünk, jófiú kéne, ha viszont megkapjuk a jófiút, akkor izgalomra vágyunk. Persze az sem lehetetlen, hogy egy jófiú izgalmas legyen, de általában mindig találunk valami hibát, amibe beleköthetünk, és megmagyarázhatjuk magunknak, hogy ő miért nem jó nekünk. A fejünkben ugyanis ott él a tökéletes eszménykép, akire akár éveket vagyunk képesek várni – hacsak nem egy egész életen át villog fejünk fölött a sherlocki nagyító. Az utunkba kerülő pasikról közben sorra meg kell hoznunk a döntést: vajon ő elég jó nekem?
Adott például egy aktív pasi: férfias, őszinte, határozott és kellően domináns az ágyban, éretten gondolkodik a párkapcsolatról, monogám típus és komoly tervei vannak a jövőre nézve a magánéletét illetően. Kész főnyereménynek hangzik, hiszen a melegek között egyre ritkábban jön szembe olyan, aki nem a nyitott párkapcsolat híve. Na de: az életben már kevésbé határozott; többet akarna, de nem ambiciózus; bizonytalan önmagában, amikor pedig felvetsz neki egy jó áron kifogható külföldi utat, ahova esetleg együtt elmehetnétek, nemes egyszerűséggel közli: ha lefoglalod, szívesen elmegy veled. Mindez közel sem vonzó, hiszen a passzív fél a sztereotípiák szerint – hasonlóan a nőkhöz – olyan pasira vágyik, akire valamilyen módon felnézhet. Aki határozott, aki inspirálja, és aki egy gentleman. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindig ő állja a cechet és ő visz téged nyaralni, de néha tesz egy nagyvonalú gesztust, és legalább diskurzusba elegyedik veled egy közös nyaralás közös költségeiről. Ha egy nő vagy egy passzív meleg srác elvitetné magát egy útra, kitartott ribancnak könyvelné el a környezete. Ha az aktív fél tenné ugyanezt, akkor megint csak a passzív (vagy a nő) lenne a hunyó, amiért szúrja a szemét, hogy a pasija semmit sem fizet.
Akárhogy is, a történet előbb vagy utóbb megbukik. Mert ha az anyagiakon túl is tudunk lendülni, a langyos víz sosem fog felforrni. Ekkor tovább ábrándozunk a nagy Ő-ről, aki nemcsak „pasis”, őszinte és monogám, hanem magabiztos, minden téren határozott, humoros és még izgalmas is. Tegyük fel, hogy találkozunk hasonlóval, aki mindemellett egy gentleman, és le akar minket nyűgözni. Az egyetlen hibája azonban, hogy a férfiastól olyan távol van, mint Makó Jeruzsálemtől, és néha passzívként úgy érzed magad mellette, hogy bár ő van mögötted, mégis te vagy a maszkulinabb. Ekkor már persze inkább egy olyan pasiról álmodozol, aki berobog az ablakod alá egy Harley nyergében, tesztoszteronnal telve felkap a karjaiba, és úgy felrak a falra, hogy fogas nélkül is rajta maradsz. Aztán reggelre nyoma sem lesz, talán felhív három nap múlva, esetleg alakul is köztetek valami, de nap mint nap fent látod a társkersőkön. Aztán kezdetét veheti ismét az ördögi kör, mert előbb-utóbb újra kisül, hogy semmivel sem elégszünk meg igazán. Hogy mindig találunk valamit, amibe beleköthetünk, és végül olyanba szeretünk bele, aki csak bánt minket. Talán a legtöbben titkon mazochisták vagyunk és szenvedni szeretünk? Vagy az izgalom többnyire csalódással jár, de mi mégis megkockáztatjuk azt egy eget rengető szerelem – vagy épp a vad férfi megszelídítésének, és értünk való megváltozásának – reményében?
Bár a tökéleteset valószínűleg sosem, a tökéleteset megközelítő pasit van esélyünk megtalálni, hiszen az mindenki számára más és más. Csak azt kell eldöntenünk, hogy melyik kritériumról vagyunk hajlandóak érte lemondani. Ahhoz, hogy megtaláljuk a számunkra közel tökéletes társat, készítsünk egy fontossági sorrendet, amelyen a számunkra legfontosabb tulajdonságokat, fizikai és lelki szempontokat rangsoroljuk. Ahogy szűkül a kör, az utolsó néhányat húzzuk ki, és böngésszünk szélesebb körben. Hiszen sosem tudhatjuk, ki lesz az, aki végül rabul ejti a szívünket; hogy kinek a „selejtje” lesz számunkra főnyeremény.
Máthé Bence
