Oversharing – A több kevesebb

Joan Collins egyszer azt mondta: „Ha azt akarod, hogy legyen magánéleted, ne tárulkozz ki mások előtt túlságosan.” Igen ám, de ki az, aki megmondja, mit jelent a „túlságosan”? És honnan tudhatnánk, kikre bízhatjuk a titkainkat anélkül, hogy visszaütne? És ami a legfontosabb: mit tegyünk, ha már gálánsan felnyitottuk Pandora szelencéjét, most azonban úgy érezzük, ideje visszazárni?

Oversharing – egy angol szóösszetétel, amely a világon mindenhol ugyanazt jelenti, és üzleti megbeszélésektől terapeuták rendelőjén át egészen az önsegítő könyvekig mindenütt találkozhatunk vele, különösen az elmúlt évtizedben. Mit jelent? „Túl sok információ…” – mondjuk szemforgatva, ha az egyik barátnőnk kávézás közben az emésztési panaszait ecseteli.

„Szia Anya!” – csapta rá a telefont édesanyjára Bridget Jones, amikor a mama azt kezdte részletezni, hogy legújabb pasijával meglepően jó a szex, és legutóbb is arra ébredt, hogy egy hatalmas… – eddig bírta Bridge. Üzleti megbeszéléseinken kínosan köszörüljük a torkunkat, ha egy kolléga kikotyog egy kutatási eredményt a konkurencia előtt. Ez mind kimeríti az oversharing fogalmát.

A férfi, aki túl sokat tudott

„A mi társadalmunk arra van berendezkedve, hogy megfeledkezzünk a határvonalakról” – mondja Rebecca Smith, az egyik legnépszerűbb pszichológiai honlap szerzője. A pólónkon üzenünk a világnak: „Sosem vagyok túl részeg a szexhez”, „Minden férfi disznó!” és „Csókolj meg!”. Ezek a kitárulkozó, viccesnek szánt feliratok ma már a nonverbális kommunikáció elfogadott elemei. „Az ismerkedés korai szakaszában azonban épp ennek ellenkezőjére, egy valódi beszélgetésre volna szükség” – teszi hozzá Smith.

És valóban: gyakran esünk abba a hibába, hogy a kényszert, hogy mindent tudjunk a másikról, illetve mindent eláruljunk önmagunkról, összekeverjük az intimitással. A Nemek, hazugságok és sztereotípiák című nemzetközi bestseller szerzője, Dr. Gary Wood szerint egy új kapcsolat elején – legyen szó barátságról vagy szerelemről – egyfajta „hasonlóság szűrőn” keresztül figyeljük a partnerünket. Vajon olvasta-e azokat a könyveket, amelyek nagy hatással voltak ránk? Ugyanazt a mesét nézte gyerekként vasárnap délutánonként, mint mi?

„A kérdések megválaszolatlanok maradnak, hacsak nem csöpögtetünk információkat önmagunkról. A kulcs pedig a »csöpögtetés«.” Ha játsszuk a megközelíthetetlen jégkirályfit, a srác sosem nyílik meg előttünk, ha azonban az első randin, az étterem meghitt sarkában fennhangon belekezdünk a Kacsamesék főcímdalába, mert közös emlékidézésben reménykedünk, simán lehet, hogy a fiú leblokkol.

A hálózat csapdájában

A legnagyobb veszélyfaktort napjainkban az internet jelenti. Egyik kedvenc portálom, a TrésSugar nemrégiben feltette a kérdést olvasóinak: az Instagram-, Facebook- és Twitter-generáció gyermekei számára vajon mi számít oversharingnek. A válaszadók egybehangzó véleménye szerint a közösségi portálok amellett, hogy szórakoztatóak, könnyebbé teszik az életünket, hiszen különösebb erőfeszítés nélkül maradhatunk kapcsolatban a barátainkkal, segítséget kérhetünk, ha bajba kerülünk, és odafigyelhetünk egymásra, a túl sok információ, a túl erőszakos önreklám őket is zavarja.

A „pisiszünet”, vagy a „senki sem szeret, a barátaim sosem hívnak fel, mert egy szörnyeteg vagyok” típusú csiripelés a Twitteren két külön oversharing-kategóriába tartozik. Akad, aki egyszerűen annyira exhibicionista, hogy szüksége van arra, hogy megossza az emberekkel: fogyott két kilót, van egy pattanás az orrán, vagy duplasajtos hamburgert ebédelt, és olyan is van, aki annyira kétségbeesetten vágyik a törődésre, hogy a szeretethiányát próbálja a kielégíteni az interneten, esetleg kétségbeesetten kiált segítségért. A kulcs tehát: a túl magas és a túl alacsony önértékelés vezethet az oversharinghez.

Kötelező táncok

„Bojkottáljuk a Facebookot!” – repül a kéretlen körlevél számos e-mail postafiókba, és már online petíciót is indítottak a közösségi portálok térhódításának megfékezése érdekében. Kőfalvi Dani barátom – aki az Unagi vintage online bolt alapítója, és korábban egy londoni divatügynökségnél dolgozva a világ legnevesebb fotósait és sminkmestereit szervezte be olyan előadók fotózásaira, mint például Lady Gaga – szerint: „Amíg nem költöztem külföldre, egyetlen barátom sem tudott rávenni, hogy regisztráljak bármelyik közösségi oldalra. Amikor kiköltöztem, rájöttem: vagy beadom a derekam, vagy elvágom magam a barátaimtól”. Története azt mutatja: ezek a portálok olyan fontos szerephez jutottak a kapcsolattartásban, hogy ha pezsgő társasági életre vágyunk, nincs mese, regisztrálnunk kell.

Ám van néhány aranyszabály, amelyet be kell tartanod, ha nem akarsz áldozatul esni az oversharingnek. Jól válogasd meg, milyen képeket töltesz fel magadról, és tartózkodj a több száz fotó közzétételétől is. Soha ne hagyd, hogy versennyé fajuljon, kinek van több ismerőse, neked, vagy a kigyúrt csávónak az Instáról, akit imádsz utálni. Ne feledd: csak azért, mert annyi kérdésre kell válaszolnod az adatlap kitöltésekor, nem kötelező mindet kitöltened. És – ha azt akarod, hogy komolyan vegyenek – ne váltogasd kétnaponta a kapcsolati státuszodat. A „bonyolult párkapcsolatban” státusz például egészen biztosan nem hízelgő sem a partneredre, sem saját magadra nézve.

Ahogy Marcel Pagnol XX. századi francia író mondta: „Megtartani saját véleményünket, amikor senki sem kíváncsi rá, sokkal nehezebb, mint titkot tartani.” Minél több embert avatunk be magánéletünk részleteibe, annál jobban kiüresedünk. Ha úgy érzed, hogy te is áldozatul estél az erőszakos overshare-kampánynak, és elveszítetted a kontrollt, jobb, ha néhány napra pihenteted a netezést. Ha három nap után kínzó vágyat érzel, hogy felnyisd a laptopodat a kávézóban ülve, vagy ha még tévénézés közben is abban reménykedsz, hogy a képernyő jobb sarkában feltűnik egy kis piros zászló, egészen biztosan ideje visszafognod magad. Egy spanyol mondás szerint „Két lélek közös titka Istené, háromé már csupán embereké.”

Steiner Kristóf

Instagram: @kristofsteiner