Tartozom egy vallomással. Ha egy évvel ezelőtt megkérdez valaki, hiszek-e a holtomiglan hűségben, kacéran körberöhögöm az illetőt, és hosszasan kifejtem, hogyan is vélekedem a párkapcsolati exkluzivitásról. Dióhéjban: meggyőződésem volt, hogy egyetlen ember ajkait csókolni egy életen át – hogy a többi testrészét ne is említsem – egyrészt lehetetlen küldetés, másrészt felesleges társadalmi elvárás. És most?
Nagyot fordult a kocka. Konkrétan feláll a szőr a karomon és ájulás közeli állapotba kerülök, ha csak eszembe jut a lehetősége, hogy a párom valaki mással kerül intim viszonyba. Hogyan lehetséges ez? Elképzelhető, hogy hátat fordítottam a saját ideológiámnak, mondhatni szembeköptem saját magam? Aligha. Ahogy senki sem róhatja fel egy vegetáriánusnak, hogy „bezzeg egy éve még ettél húst”, akkor sem jár az ítélkezés, ha az élet más területein jut el az ember egy pontra, amikor megérik benne valami. Hát én most(anában) értem meg arra, hogy ne próbáljak meggyőzni másokat: az élet csakis promiszkuitással lehet teljes.
Ugyanakkor hozzá kell tennem, szó sincs róla, hogy az exkluzív párkapcsolatokat többre tartanám, jobbnak vagy magasabb rendűnek értékelném, mint azokat, akik párcserés támadásokkal indítják a hétvégét, és nyaraláskor gyakrabban pillantanak a Grindrre, mint egymásra. Ahogy Carrie Bradshaw mondta a Szex és New York egyik ikonikus jelenetében: „Mindenki maga döntheti el, hogy hogyan értelmezi a tradíciókat.” Amíg nem ártunk egymásnak vagy önmagunknak (és itt jegyzem meg: a biztonságos szex exkluzív és nyitott párkapcsolatban is alap), senkinek sem tartozunk elszámolással. Már csak azért sem, mert az embernek szíve joga változni és változtatni – bármely életszakaszában.
Hiába érzem úgy, hogy a párom csakis az enyém, én pedig csakis az övé akarok lenni, már jól ismerve a széljárást pontosan tudom, hogy életem eddigi közel 35 éve során hányszor és hányféleképpen jutottam el új konklúziókra. Ki vagyok én, hogy előre tudjam, hogyan fogok gondolkodni öt, tíz vagy harminc év múlva? Ahelyett, hogy az „egyetlen valós igazság” illúzióját hajkurásznám, éberen figyelem magam, és jókat mosolygok a változásaimon. Azon, hogy tizenöt évesen lenézően szemléltem a sörivó gimis társaimat, ma pedig simán eltüntetek egy liter sört fél óra alatt. Azon, hogy meggyőződésem volt: a lenőtt haj gáz, ma pedig übercoolnak tartom. Azon, hogy két éve egyszerre lógtam a Grindren, a Tinderen és a Planet Romeón, ma pedig a belépési kódomra sem emlékszem.
Tizenhat voltam, amikor először lettem szerelmes. Laci tíz évvel volt idősebb nálam, és néhány, a szegény megboldogult Angyal bárban átmulatott éjszaka után abszolút exkluzív párkapcsolatba ugrottunk bele. Aztán – ahogy az a tizenhat évesekkel lenni szokott – egyszer csak megismerkedtem Gergővel, a színművészetis sráccal, akinek nem tudtam nemet mondani. Nagyon hamar megtanultam, hogy egy dolog az elhatározás és az ígéret, de az érem másik oldalán ott vannak az ösztönök és a kísértés. Végül mindkét sráccal szakítottam – a párkapcsolat témát pedig tizennyolc éves koromig jegeltem. Ekkor ismerkedtem meg Zsoltival, aki közel egy húszassal volt idősebb nálam, így aztán bármilyen szerelmes is volt belém – ahogy én is belé –, túl néhány csalódáson és szakításon, rendkívül realista módon közelítette meg a hűség kérdését. Igyekezett hű maradni, nem hitt a nyitott kapcsolatban, de többször hangsúlyozta: az ember nem tökéletes, nem feddhetetlen, és ha nagyon akar valamit, úgyis talál rá igazolást.
Huszonöt voltam, mikor beleszerelmesedtem az exférjembe, aki miatt (azaz részben miatta, merthogy már jó ideje vonzott, hogy kirepüljek a nemzeti fészekből) csapot-papot otthagytam Magyarországon, és Londonba, majd Izraelbe költöztem. Kapcsolatunk hajnalán fel sem merült a nyitott viszony, aztán egy átmulatott éjszaka az Alteregóban összesodort minket egy huszonéves francia sráccal, és mire észbe kaptunk, már hárman kávézgattunk… másnap reggel, az ágy mellett. Pandora varázsszelencéje kitárult, és egyikünk sem tudta – vagy akarta – visszazárni. Voltak időszakaink, amikor eszünkbe sem jutott másokkal randizni, máskor valahogy mindketten rákattantunk a lehetőségek kimeríthetetlen tárházára, és ahogy időnként természetesen és felnőttként tudtuk kezelni a helyzetet, máskor kiborult a bili és óriás balhé, dráma és hisztéria követte a kihágásokat.
Ma, kilenc közös évvel a hátunk mögött, majd egy évvel a válásom után is ki merem jelenteni: a szerelmünk nem a nyitott kapcsolatba tört bele, hanem abba, hogy képtelenek voltunk türelmesen és megértően tálalni, mit szeretnénk másképpen „intézni” a párkapcsolatban és az otthonunkban, és a másikkal szemben támasztott elvárások mindkettőnk esetében erősebbek voltak a személyes felelősségvállalásnál. A szakítás után közvetlenül – nem meglepő módon – képtelen voltam pasira nézni, pedig pár héttel korábban lubickoltam a szabadosságban. Egy hónap telt el, míg először csókoltam meg valakit, és majdnem kettő, míg a libidóm visszatért, majd harmadik hónapra találkoztam valakivel, akivel olyan csodálatos volt, hogy elég volt annyit mondania: „Nekem biztonságérzetet adna, ha nem szexelnél másokkal.” A változatosság kedvéért ő egy évtizeddel fiatalabb nálam, szóval nyilván nem tudom, mit hoz a holnap, de azt igen, hogy hét hónapja vagyunk egy pár. Nekem pedig nemhogy vágyam vagy kedvem nincs más srácokkal játszadozni, de szó szerint észre sem veszem a kínálkozó lehetőségeket.
Mi a tanulság? Talán az, hogy mielőtt belőjük azt a bizonyos arany közepet, amiről a bölcsek beszélnek, nem árt kicsit a határok és szélsőségek felé is elnézelődni. És az, hogy makacsul megmaradni egy ideológia mellett, elzárkózni a változás és változtatás elől sokkal kártékonyabb, mint akár nyitott, akár exkluzív kapcsolatban élni. Azt hiszem, ez sokkal fontosabb, mint „jó” vagy „rossz” bélyeget sütni mások szexuális szokásaira.
Miért? Mert míg a két ember közötti dinamika, kémia és kommunikáció lehetőséget ad arra, hogy együtt és egyénileg is jobbá válhassunk, kizárni mások igazságát egyet jelent azzal, hogy önkéntes rabságot vállalunk a saját magunk építette falaink között. Klisé, de igaz: a vélemény megváltoztatása korántsem gyengeség – épp ellenkezőleg, az egyik legkomolyabb jele az emberi erőnek.
A „nyitott kapcsolat” számomra ma már azt jelenti: nyitott maradok arra, hogy az érzelmeim, a gondolataim és a velem történt és történő események változtassanak rajtam és új ösvényekre tereljenek. És függetlenül attól, hogy épp szorosan fogom a párom kezét vagy elengedem egy időre, egy dolgot biztosan tudok: úton vagyok – önmagam felé.
Írta: Steiner Kristóf
