Életmód

“Nem csupán a végeredmény számít, hanem az út is, ami hozzá vezet”

Interjú Anh Tuan divattervező-étteremtulajdonossal

Anh Tuan életének központi fogalma a művészet. Mindent, amit csinál, művészi igénnyel teszi, és mindenben eligazodik, ami művészet. A Vietnámban született, de 9 éves korától Magyarországon élő Anh Tuan a Moholy- Nagy Művészeti Egyetemen végzett, divattervezőként kezdte pályafutását, aztán éttermet nyitott, amit továbbiak is követtek. Most éppen a harmadik üzletén dolgozik az Arany János utcában, itt találkoztunk vele még az étterem hivatalos megnyitása előtt.

A hosszúkás terem végében egy aranyozott, többkezű Buddha szobor ül, a falak mellett a székek egyelőre csak asztalok nélkül sorakoznak. A bejáratnál még kaotikusabb a helyzet, különböző szerszámok és konyhai gépek hevernek mindenütt. A nyitás előtti művészi káosz közepén ülünk egymással szemben Anh Tuannal, hogy megismerhessem a kreatív művészt, aki a textilek és az ételek világában is otthonosan mozog.

 

Ahn Tuan

 

Mi fogott meg ebben a helyben annyira, hogy itt nyisd meg a harmadik éttermed?

Először is megjegyezném, hogy az összes éttermemet a barátaimmal együtt indítottam és vezettem. Az egész úgy kezdődött, hogy eseményeket szerveztünk barátoknak, ahol többfogásos menüt szolgáltunk fel, és nagyon szerették őket, ez a siker indított el minket. Amikor először jártam ezen a helyen és elkezdtem azon gondolkodni, mit lehetne kihozni belőle, egyből előtörtek belőlem a gyerekkori élményeim. Vietnámban, Hanoiban születtem, ott éltem kilencéves koromig. A városban rengeteg buddhista kolostor és keresztény templom is van, amikor még ott éltünk, a mamám gyakran vitt abba a két-három kolostorba, ahová ő is járt rendszeresen. Ez a hely azoknak a szent helyeknek a nyugalmát, békéjét idézte fel bennem.

Bár még nincs kész az étterem, jól látom, hogy a berendezésben az ázsiai kultúráé lesz a főszerep?

Az összes éttermünkben picit más a design és az étlap is. A Kahnban több a kínai fogás, a Sáóban inkább a vietnámi ételek dominálnak, itt pedig majd a thai. Az ebben az étteremben használt fák többsége Vietnámból származik, a galérián körbefutó fakorlát százéves vietnámi házak törmelékéből készült. Fontos számomra, hogy az éttermeimmel megmutassak valamit az ázsiai kultúrából a magyaroknak.

Azt már elárultad, milyen gyerekkori élményeid vannak Hanoiból, de hogyan emlékszel vissza arra az időre, amikor megérkeztetek Magyarországra?

A ’80-as évek legvégén érkeztünk, valószínűleg nem sokan tudhatták biztosan, hogy néhány hónap múlva rendszerváltás lesz, de mégis lehetett már érezni ennek a változásnak előszelét. Nagyon tetszett Budapest hangulata, nagyon pozitív volt a légkör, tetszett az itteni emberek életritmusa, volt valamiféle nyitottság a levegőben.

Nem volt nehéz kilencévesen egy teljesen másfajta kultúrába cseppenni?

Újszerű élmény volt, de nem ért sokként, nem tragédiának fogtam fel, hogy Európában kell élnünk. Ez részben talán azért is volt, mert az ázsiai kultúrák között szerintem a vietnámi a legkevésbé zárt, a gyarmatosításnak köszönhetően nálunk nemcsak a keleti, hanem a nyugati kultúra is megjelent valamilyen formában, a kettő keveredett egymással. Másrészt édesapám diplomata volt, a munkája miatt kellett ideköltöznünk, ami csak egy meghatározott időtartamra szólt. Akkor még nem tudtuk, hogy itt is fogunk maradni, azt hittük, az ittlétünk csak egy átmeneti állapot lesz.

De végül mégis itt maradtatok. Miért?

Vietnám történelmében nagyon sok fordulat volt, főleg a huszadik században, megannyi politikai és gazdasági változást éltünk meg, rengeteg háborúskodás sújtotta az országot. Nem tudtuk, mit hoz a jövő Vietnámnak, a magyarországi rendszerváltás viszont némi reménnyel töltötte el a szüleimet, maradni szerettek volna, mert bíztak abban, hogy a rendszerváltás a gyakorlatban azt fogja jelenteni, hogy minden jobb és biztonságosabb lesz itt, mint amilyen életünk Vietnámban lehetne.

Az éttermeidből kiindulva nagyon fontos neked a származásod, az őseid kultúrája.

Evidens számomra, hogy érdekel és tisztelem, ahonnan származom. Szerintem mindenki számára fontosnak kellene lennie annak a kultúrának, amelyben született. Itt nemcsak a családi hagyományokról beszélek, minden városnak, térségnek megvannak a saját tradíciói.

 

 

Mennyire volt fontos a szüleidnek, hogy tovább őrizd a vietnámi kultúrát?

Soha nem hangsúlyozták, de nem is kellett nekik, magamtól is érdeklődtem iránta. Liberális szülők voltak, nem volt röghöz kötött a gondolkodásuk. A gyarmatosítás előtt nagyon gazdag volt Vietnám kultúrája. A területet azért is akartak megszerezni a gyarmatosítók, mert a természeti-földrajzi adottságai is csodálatosak. Hiába voltak háborúk, ma már szabad információáramlás van, a szüleim és én is értesül(t)ünk arról, mi történik éppen Vietnámban. Nem olyan elmaradott térség az, mint ahogy azt Európában sokan gondolják. Kicsit olyan ez, mint ahogy Nyugat-Európa gondolkodott Kelet-Európáról a rendszerváltás időszakában, talán az is egy kicsit túlzóan rosszhiszemű volt.

Az életednek, vagy legalábbis egy korábbi időszakának a legfontosabb része a divat volt. Mesélnél egy picit divattervezői múltadról?

Inkább a művészetet mondanám az életem meghatározó részének, azon belül pedig a divatra, még azon belül is pedig a kiegészítőkre specializálódtam. Fiatal tanulóként, pályakezdőként azt hittem, ez egy nagyon jól kereső szakma, hiszen Vietnámban például a fegyverkezés után a divatra költenek a legtöbbet az emberek globálisan. Az volt a célom, hogy a pénzemből alapítványokat csinálhassak, amikkel a rászorulókon tudok segíteni. Most is foglalkozom tervezéssel, de már nem teszek bele annyi energiát, most nem oda csoportosítom a figyelmemet és időmet.

Több divatbemutatód is volt. Melyikre van a legbüszkébb?

A divat világa nagyon intenzív és gyorsan változó, ahogy egyébként a vendéglátás is, ez közös a kettőben. Egy évben minimum két kollekciót kell megtervezni és bemutatni. A tervezés után jön az anyagbeszerzés, gyártás, értékesítés, satöbbi, ez egy nagyon összetett folyamat. Ami a sportolóknál az olimpia, az nálunk a divatbemutató. Hosszú hónapok, akár évek munkáját kell belesűríteni egy néhány perces attrakcióba. Ez a legnagyobb kihívás a munkában, de én szeretem is a kihívásokat. Nem tudnék egyet sem kiemelni a kollekcióim közülük, mindegyik kedves számomra, mert nemcsak a végeredmény számít, hanem az az út is, ami a végeredményhez vezetett. Mindegyiknek megvolt a sajátossága, újdonságértéke számomra, mindegyikből tanultam valamit.

Hogyan jellemeznéd a kollekcióidat?

Az alapfilozófiám a tradicionális motívumok megőrzése – és most nem feltétlenül csak a vietnámira gondolok –, de az újdonság, a modern technológiák használata is fontos. Szerintem a kettő ötvözetéből megszülető művek a legizgalmasabbak.

Szereted a kihívásokat, ezek is motiválnak legjobban?

A múlt megismerése és megértése is kihívás, de a jövőben is akad bőven. Amikor alkotunk valamit, legyen szó ruháról vagy ételről, felelősséggel tartozunk érte, mert bármit is készítsünk, az jelentéssel bír, valamit kommunikálunk vele az embereknek. A ruháknál a színeknek, anyagoknak, mintáknak, az ételeknél pedig az ízeknek és illatoknak lehet külön hangulata, jelentése.

Ha már az ételeket említetted, mikor nyitottad meg az első éttermed?

2013-ban. Nem sokkal azelőtt kezdett fellendülni Magyarország turizmusa, egyre több külföldi érkezett, akiket szórakoztatni és etetni kellett, úgyhogy a legjobbkor csatlakoztam rá erre a folyamatra. Nemcsak a külföldieket várom az éttermeimben, sőt, leginkább talán a magyaroknak szeretném megmutatni, hogy nemcsak a magyar ételek lehetnek finomak. Az éttermeimmel, ahogy korábban említettem is, a saját kultúrámból szeretnék valamit tolmácsolni az embereknek, közelebb szeretném hozzájuk hozni a Távol-Keletet.

Szoktál magyar ételeket is főzni?

Szeretem a magyar ételeket, de azok elkészítését inkább a magyar barátaimra bízom. Ha otthon főzök, általában vietnámit készítek, ha nyugati konyhákról van szó, akkor az olasz a kedvencem, ezeket szoktam főzni, ha barátok érkeznek hozzám.

Melyik a kedvenc ételed?

Mindegyik ételt szeretem, ha jól el van készítve. Tudod, nálam az is fontos, hogy a vendégeimnek autentikusan készítsem el a fogásokat, hogy az étel karaktere megmaradjon, még ha kicsit máshogy is van elkészítve. Ha magyar példát akarnék mondani, nem biztos, hogy annak, amit Amerikában gulyás néven árulnak, sok köze van a magyar gulyáshoz. Nekem az a célom, hogy az ázsiai ételeim ízre karakterre is ugyanolyanok legyenek Magyarországon, mint Ázsiában.

Mióta főzöl? Ez, vagy a divat iránti szenvedélyed kezdődött korábban?

Vietnámban az étkezés fontos ceremónia, szabályokkal, nemcsak ünnepnapokon, hanem a napi szintű étkezéseknél is. Amikor leülünk az asztalhoz, megtiszteljük egymást, a másikra figyelünk. Ahogy az étkezésnek, az ételek elkészítésének is fontos hagyományai, előírásai vannak. Az együtt evésből fakadóan az étkezés gyerekkorom óta fontos, meghatározó hangulatú esemény volt. Már nagyon fiatalon is tevékenykedtem a konyhában, gyakran volt, hogy a szüleim munkája miatt én főztem a családomra.

Hogyan jellemeznéd a vietnámi konyhát?

Vietnám különböző térségeiben különbözőképpen főznek, minden régiónak megvan a sajátossága. Az ország az Indokínai-félszigeten található, a neve is mutatja, hogy Kína és India között van. Ez a köztes állapot az ételeinken is megfigyelhető, az indiai és a kínai gasztronómiából is vettünk át ezt-azt, úgy, hogy az ottani ételeket a saját ízlésünknek megfelelően átalakítottuk. A nyugati kultúra egyik legkarakteresebb gasztronómiája, a francia konyha is megjelenik nálunk, fuzionálva. Mivel Vietnám sok ideig francia gyarmat volt, a konyhájuk néhány jellegzetessége szép lassan beivódott a mi ételkultúránkba. Ezenkívül úgy látom, a távol-keleti, ázsiai népek közül a vietnámi konyha a legkönnyebb: nem főzzük túl az ételeket, sok friss zöldséget és gyógynövényt használunk, aminek gyógyító hatása van.

Mi a legértékesebb tapasztalatod a hétéves étteremvezetői múltadból?

A legelső étterem megnyitása előtt elképzeltem, mire vagyok képes, mit tudok hozzáadni a magyar gasztrokultúrához, hogyan tudok változni, fejlődni az évek alatt. A visszaigazolásokból úgy látom, hogy csakúgy, mint a divatnál, ha az ember valamit jól csinál és megfelelő a hozzáállása, eléri a várt eredményeket. Szerencsére minden étel úgy sikerült, ahogy elképzeltem őket, de mint ahogy a nyelv változik, úgy lehet mindig az ételeken is javítani. A másik érdekes tapasztalatom az, hogy nagyon nehéz megfelelő munkaerőt találni. Nem a konyhai személyzetre gondolok elsősorban, hanem a kisegítő pozíciókra. Az, hogy nehezen találunk jó munkaerőt, szerintem generációs probléma.

 

 

Úgy érted, hogy az Y-generációnak és az utána érkezőknek nem megfelelő a munkamorálja?

Szabadabb világban élünk, ami jó is, meg rossz is, lehet ez egyfajta csapda is. Túl sok minden közül lehet választani, ezért a fiatalok nem tudják, mivel szeretnének foglalkozni. Az a meglátásom, hogy ma sokkal később érnek az emberek, mint amikor még én voltam annyi idős, mint most ők. Nem csak a mai huszonévesekre értem egyébként ezt, a harmincas éveik közepén járók közül is sokan vannak, akik még nem tudják, mihez is szeretnének kezdeni az életükkel. Persze, a megfelelő munkaerő megtalálásának nehézsége nemcsak ezen múlik, vannak gazdasági okai is, ez egy összetett kérdés.

Mi lesz ennek az éttermednek a neve, amiben éppen ülünk?

Quí. Ez egy ősi kínai eredetű szó, ami egyfajta életérzést jelent. Magyarra úgy tudnám lefordítani, hogy minden, ami becses, értékes, anyagi és szellemi értelemben is.

Vietnámban születtél, szíveden viseled szüleid kultúráját, de Magyarországon éltél a legtöbbet. Magyarnak vagy vietnáminak tartod magad?

Szerintem az emberek identitása már nagyon korán, gyerekkorban kialakul. A gyökerek mindig ott vannak mögöttünk, nem lehet letagadni őket, nagyban meghatároznak minket. Ugyanakkor nemzetközi iskolákba jártam, sokat utaztam, nyitott gondolkodásúnak tartom magam, ezért nem is feltétlenül mondanám azt, hogy magyarnak vagy vietnáminak tartom magam. Kozmopolitaként definiálnám inkább magam. Nem szeretek kategorizálni, nem is szoktam, nem sokat gondolkodom azon, hova tartozom, vagy más hova tartozik. Számomra csak emberek vannak, nem teszek különbséget köztük. Ennyi. Ilyen egyszerű.

Magyarországon képzeled el a jövődet?

Budapest egy nagyon egyedi hely, érdekes történelemmel és kultúrával. Leginkább talán megszokásból vagyok itt, mivel bárhol is élünk hosszabb ideig, néhány év után már megszokássá válik. Ha a világ másik felén éltem volna le harminc évet, ott is megszokásból élnék most. A barátok, emberi kapcsolatok azok, amik leginkább dominálnak annak eldöntésében, hogy hol éljek, ezek visznek előre. Ezért talán nem is szeretném kimondani, hogy hol fogok élni, a jövőt nem lehet megjósolni, csak tervezni, amiből meg arra lehet következtetni, hogy igen, úgy néz ki, itt maradok.

Tegdes Péter

Fotó: Bielik István

 

Previous post

100 éves korában coming outolt a lengyel színészlegenda

Next post

A (jelenleg nem annyira szabad) szerelemről és szexről