Kultúra

„Most érzem azt, hogy megtaláltam a helyem” – interjú Pálos Hanna színésznővel

Pálos Hanna a Katona József Színház fiatal színésznője, ősszel kezdte negyedik évadát a társulatban. Beszélgettünk vele pályakezdésről, sebeket feltépő és kitisztító próbafolyamatokról, a társadalmi problémák megjelenítésének fontosságáról, közszereplésről, a szenzációhajhász médiáról, és az is kiderült, mitől retteg, ha visszanézi magát a filmvásznon.

Fotó: Nánási Pál
Fotó: Nánási Pál

Humen: Mikor interjúidőpontot egyeztettünk, azt mondtad, hogy pénteken zsúfolt a napod, két edzésre is mész. Örökmozgó vagy?

Pálos Hanna: Most háromféle sportot űzök: jógázom, body artra járok, pénteken pedig megvolt az első bokszedzésem is. Egy olyan csapathoz csatlakoztam, ahol mindenki színházi ember, színésznők is vannak köztük, tehát nem fogjuk püfölni egymást, mert monoklival azért nem lehet játszani esténként. De nekem az is jól esik, ha alkalmanként egy-egy bokszzsákot jól elgyepálhatok.

H: A feszültség levezetése a célod, vagy színészként egyébként is fontos neked, hogy jó legyen az állóképességed?

PH: Természetesen ez is közrejátszik benne. A jógázással sok szorongást el tudok engedni, de éreztem azt, hogy maradt bennem feszültség. Önvizsgálatot tartottam és rájöttem, mennyi mindent elfojtottam magamban az elmúlt évek során, amiket jó lenne levezetni; egyébként pedig kiskoromtól kezdve arra neveltek, hogy a mozgás jó dolog.

H: Volt valaha olyan szereped, ami kifejezetten próbára tette a fizikai erőnléted?

PH: A Garzonpánik ilyen szempontból elég fárasztó. Közel kétórás előadás, majdnem az elejétől a végéig benne vagyok, folyamatosan csinálok valamit. Van egy hosszú, intenzíven felfelé ívelő szövegem, egy monológ, amely közben egyre jobban kiborulok. Nagyon kell figyelnem, hogy miközben fogy a levegőm, azért még maradjon érthető, amit mondok, ez pedig megterhelő.

H: Lelkileg mi az, ami megterhelő? Olvastam, hogy amikor az Anamnesis-t játszottátok, délutánokat töltöttél egy hospice szervezetnél, sőt boncoláson is részt vettetek. Egyik sem az a tipikusan könnyed délutáni program.

PH: Igen, ezek durvák is voltak. De engem egy szerep nem úgy terhel meg, hogy nem tudom lerakni, inkább maga a próbafolyamat. Amíg a szerep megismerésével, megértésével foglalkozom, az nagyon felkavaró tud lenni. Az adott karakter szemszögéből kezdem el szemlélni a világot, igyekszem az ő fejével gondolkodni, élesebben, érzékenyebben figyelek és reagálok azokra a problémákra, amik az övéi. De ezek után, ha jól próbálom, az előadás már könnyebb, mert reflexszerűen jönnek elő a próbafolyamat alatt megértett dolgok. A tavalyi évadban több ilyen szerepem volt, például a Kurázsi mamából a néma lány, Kattrin. Meg sem szólalok a színpadon; úgy kellett őt megértenem, hogy gyakorlatilag egyetlen mondata sincs, csak utalások Brecht részéről, hogy melyik jelenetben éppen mit csinál, mi történik vele. Úgy kellett felépítenem, hogy ne legyen általános, ne legyen romantikus.

oszlopos_simeon_ea_01_domolky_daniel_PRINT_062
Jelenet az Oszlopos Simeonból. Fotó: Dömölky Dániel

H: Az idei évad egyik legfrissebb bemutatójában, az Oszlopos Simeonban az egyik főszerep a tiéd. Mesélj kicsit róla!

PH: A minap Jordán Adél kolléganőm, akivel nagyon jóban vagyunk, eljött megnézni. Az előadás után beugrott hozzám, átölelt és azt mondta: de hát Hanna, ez te vagy! Zsuzsiról röviden azt kell tudni, hogy ő egy nagyon ártatlan lány; végtelenül pozitívan szemléli a világot, burokban nőtt fel. Aztán egyszer csak találkozik valakivel, aki ripityára töri, megzavarja, kibillenti a jól megszokott, biztonságos életformájából.

H: Sarkadi Imre darabját most egy hosszabb, nyári kihagyás után vettétek elő újra. Hogy érzed, ennyi idő után nem zökkensz ki a szerepből, vagy inkább jó tesz neki az idő?

PH: Igazából kétszer is hagytuk pihenni. Elkezdtük márciusban, aztán különféle okok miatt júniusra csúszott a bemutató, ami valójában előbemutató volt és most kezdtük el játszani ősztől. Nekem mindig nagyon jól esik, ha egy hosszabb szünet után valamit újra előveszünk. Nyáron sokszor gondolkoztam a szerepemen, Gothár Péterrel, a rendezővel finomhangoltuk, és most úgy érzem, hogy minden a helyére került. Ennyi idő alatt velem is, a környezetemmel is rengeteg dolog történt, valahogy a szervezetemben is mélyebbre kerül a tudás, amit megszereztem a karakterről, könnyebben és bátrabban tudom újrafogalmazni. A nép ellenségében is játszom, amit 2012-ben mutattunk be. Nemrég, a felújító próba után jött el az az előadás, ami után úgy éreztem: akkor játszottam először igazán jól.

H: A nép ellenségében röviddel azután kaptál szerepet, hogy az egyetemről frissen bekerültél a színház társulatába. Milyen volt pályakezdőnek lenni a Katonában?

PH: Bekerülni egy rendszerbe nem könnyű, de nagyon örültem, hogy lett munkahelyem, hogy kaptam egy lehetőséget és nem is akárhol. Ugyanakkor a hihetetlen eufória mellett volt bennem egy elég erős megfelelni akarás, görcs, amivel küzdöttem. Nagyjából most érzem azt, hogy megtaláltam a helyem és a társulaton belüli pozíciómat. Megismertük egymást, ami általában nem egy gyors folyamat, főleg ha az ember csöndben ül és nem nagyon mer megszólalni.

H: Ilyen voltál?

PH: Lehet, bár erről a kollégákat kéne megkérdezni. Az mindenképpen ad egyfajta biztonságot, hogy lehetek valahol, hogy emberek között lehetek. Olyan ez, mint egy nagy óvoda: van egy-két óvóbácsi és rengeteg gyerek együtt, akiket összeeresztettek és játszanak. Mi itt burokban élünk, dolgozunk, béke van – egyelőre legalábbis.

H: Végzős színművészetisként egy interjúdban ezt mondtad: „Nem szeretnék kényelmes helyre menni, ahol túlságosan munkává válik ez, ahol nem érzem azt, hogy dögöljünk bele az összes előadásba, egyáltalán abba, amit csinálunk.” Három-négy év eltelt azóta, hogy látod, beigazolódtak az elvárásaid?

PH: Abszolút, bár utólag kicsit naivnak látom ezt a megszólalásomat. A Katona ilyen szempontból nem egy kényelmes hely, nagyon magasan van a léc. Felfokozott tempót diktálnak, nincs idő hátradőlni, de mindenkiben olyan nagy a munkavágy, hogy úgy érzem, ezt nem is illene megtenni. Sokat tanulok, nagyon jól érzem itt magam. Persze ez még nem azt jelenti, hogy eltűnt volna belőlem a mozgásra való igény.

H: A filmezés például új, másfajta mozgástereket nyithat, másfajta tapasztalatokkal és impulzusokkal. Legutóbb az Isteni műszakban láthattunk téged a mozivásznon, de úgy tudom, azóta több, még be nem mutatott produkcióban is szerepeltél.

PH: Így van, tavaly nyáron forgattuk le Az éjszakám a nappalod című filmet, ezenkívül még a Csak színház és más semmi című tévésorozatban játszom egy színésznőt, ami a forgatókönyv alapján elég erős sűrítést ad a színészéletről – lehet, hogy ilyesmit éreznek az orvosok is, amikor megnézik a Vészhelyzetet, vagy a politikusok, amikor Az elnök embereit. Sokszor merítek hozzá abból, hogy nálunk ez vagy az miként szokott lenni. Otthonosan mozgok ebben a közegben, mindenhez van valami ötletem, pontosan tudom például, milyen állapotban van egy színésznő, amikor beül a nézőtérre és a kolléganőjét figyeli. De utólag attól mindig rettegek, hogy nem voltam-e túl sok a forgatáson. Egyelőre nehezen bírom visszanézni magam a vásznon.

H: És amikor plakáton találkozol az arcoddal, például ha metrózol?

PH: Főleg biciklivel járok, de múltkor, amikor nagyon esett az eső, már én is láttam (nevet). Érdekes volt figyelni az embereket, hogy nézik-e. Szerencsére még egyet se firkáltak össze azok közül, amiket láttam. Kicsit tartózkodó vagyok az ilyen dolgokkal kapcsolatban, de nyilván nagyon örülök is neki.

H: Szóval nincs meg benned a vágy arra, hogy címlaplány legyél?

HP: Nincs, de ha megtörténik, az tök jó lesz.

Fotó: Dömölky Dániel
Jelenet Az olaszliszkaiból. Fotó: Dömölky Dániel

H: Legújabb bemutatótok, Az olaszliszkai, amelyet Borbély Szilárd műve alapján állított színpadra Máté Gábor, nagy port kavart a médiában. Tragikus, kényes témákhoz nyúl: egyrészt a 2006-os olaszliszkai lincselést, másrészt a kelet-európai vidéki zsidóság eltűnésének mozzanatait dolgozza fel, de reflektál a mai magyar társadalom állapotára is. Szerinted hogyan befolyásolja az előadás sorsát, ha még a tényleges elkészülte előtt, kvázi látatlanban cikkezik róla a bulvársajtó? Ráadásul kegyeletsértést, elferdítést, gyászoló családot emlegetve és megszólaltatva.

PH: Egyrészt szerintem jót tesz, hiszen sokkal szélesebb körben hallanak így az előadásról, mint egyébként. Azt viszont nem tudom, hogy a szóban forgó bulvárlapok valamelyik újságírója járt-e valaha ebben az épületben és látta-e az előadást, ami egyébként egyáltalán nem arról szól, ahogyan ők igyekeznek beállítani, hanem részben arról is, hogy a mai sajtó hogyan kap fel egy-egy hírt és hogyan csinál belőle valami teljesen mást. De annyira mást, hogy a végén már azt sem tudjuk, mi a valóság.

H: Ez meglehetősen ironikus…

PH: Nem is ironikus, inkább kegyetlen. Vagy igaz. Fontos lenne, hogy minél többen lássák-hallják ezeket a gondolatokat, nézőpontokat Borbély Szilárdtól. Nem mondja meg, mi a jó vagy mi a rossz. Kérdéseket tesz fel, helyzeteket tár fel, pontosan olyanokat, amilyenekkel nem merünk ma szembenézni itt Magyarországon. Amíg ez nem történik meg, marad így: egy előadás még el sem készül, máris elkezdenek róla fröcsögni fantom-emberek. De ezúton is köszönjük szépen – azt hiszem, régen volt arra példa, hogy a baráti körömből ennyien kérdezgették: mi a helyzet ezzel Az olaszliszkaival?

H: A Cigányok, amelyben ugyancsak szerepelsz, szintén komoly sajtóvisszhangot keltett néhány éve.

PH: Azért, mert ezek az előadások társadalmi problémákkal foglalkoznak. Azt érzem, aki felháborodik, valamiféle igazságot akar hallani vagy éppenséggel a sajátját igazolva látni, és ha ez nem történik meg, felhördülnek. Mindkét előadással az volt a célunk, hogy megmutassuk: mi sem látjuk a megoldást, a nagybetűs, abszolút Igazságot, pontosabban, hogy mindenkinek megvan az igazsága. Ezeknek a problémáknak a megoldására jóval több energiát kellene fordítani. Én hiszek abban, hogy az előadásokkal el lehet érni valamiféle hatást – ha nem hinnék, akkor csak öncélú magamutogatás lenne a szereplésem. Abban is hiszek, hogy akik bejönnek és megnézik, hazamennek, otthon pedig egyszer csak a homlokukra csapnak és rájönnek majd valamire.

H: Mit gondolsz, feladata egy színésznek, hogy közéleti kérdésekben hallassa a hangját, vagy letegye a voksát egy-egy, akár politikai ügy mellett?

PH: Hívtak már tüntetésre felolvasni, és bár az üggyel alapvetően egyetértettem – vagy inkább velük értettem egyet, mint egy másik tüntetéssel –, nem vállaltam. Én azt szeretném jobban, hogy különböző előadásokból ismerjenek, se pozitívumot, se negatívumot ne jelentsen. Talán ha majd elérek egy bizonyos korba, érzem majd, hogy valamit tennem kell, de egyelőre én még nem tartok itt. Még magamat rakosgatom össze. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem látom a társadalmi problémákat és nem akarok segíteni, de ha segíteni akarok, akkor elmegyek például gyerekeket táboroztatni, ahogy teszem is hosszú évek óta. Hogy a kiszortírozott ruháimat hova viszem vagy hogy milyen közösségekbe járok el, az az én magánügyem, nem állok ki vele a porondra. Hívtak tévés vetélkedőbe is, na de hogy én az egész ország előtt különböző kérdésekre válaszoljak, és ebből kiderüljön, okos vagyok-e vagy buta, közben még mondjak vicces dolgokat is? Hát ezt nem tudom elképzelni.

H: A szerepeiden keresztül mégiscsak mutatsz valamit magadból, az igazi Pálos Hannából, nem?

PH: Az teljesen más. Ahogy egy főiskolai tanárunk nagyon frappánsan összefoglalta: azért jó a színésznek, mert úgy beszélhet a pöcse pattanásáról, hogy senki nem tudja, hogy arról beszél. Szeretek tőlem nagyon különböző karaktereket felfejtegetni, megérteni, de nyilván a gesztusok az enyémek, mindegyikhez van viszonyom, közöm. Sok olyan próbafolyamat van, amely régi sebeket tép fel, de a munka által tisztulnak is, szóval terápia is egyben. Nem azt mondom, hogy jaj, mi színészek teli vagyunk sérülésekkel, hiszen minden embernek rengeteg van – csak éppen nekünk megvan a lehetőségünk, hogy újra és újra kitisztítsuk. Lényegében ezzel foglalkozunk.

Dömötör Nikolett

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb