Szerencsésnek érzem magam. Szerencsésnek érzem magam, mert nem tagadott ki soha senki, nem fordult el tőlem, vagy dobott ki az utcára a „büszkeségem” miatt. Hálás lehetek a sorsnak, hogy a családom és barátaim, ismerőseim mind elfogadtak úgy, ahogy én „én” vagyok.
A multikulturális családi hátteremnek köszönhetően úgy érzem, hogy egy toleráns és nyitott családi kört tudhatok a magaménak. Ugyanez érvényes a baráti körömre is: elfogadó, sokszínű és nemzetközi.
Elég hamar rájöttem, hogy mi a helyzet. 14 éves korom körül tudatosult bennem a dolog, hogy én magam is az LMBTQ+ közösség tagja vagyok. Elsőként egy-két barátnőmnek bújtam elő, később édesapámnak, majd további barátoknak. Nemrég édesanyámnak mondtam el, mi a helyzet.
Az első coming out egy mozizás után következett be. Végig izgultam, hogy mikor mondjam el a barátnőmnek. Először a film előtt akartam elmondani neki, hogy mi a helyzet, de egyszerűen nem jött össze. Végül a vetítés után sikerült nyögvenyelősen elmondani neki, hogy más pályán játszom. Hirtelen azt hitte a lány, hogy szerelemi vallomást akarok neki tenni, de végül mással kellett szembesülnie. Pozitívan fogadta a hírt és megnyugtatott, hogy ugyanúgy barátok maradunk és semmi sem fog változni emiatt.
Apukámnak szintén nehezen mondtam el, hogy „ki is vagyok valójában”. Épp úton voltunk a reptérre, mivel Németországban voltam és indultam vissza Budapestre, és úgy gondoltam, hogy egy laza mondattal elmondom neki a dolgot, de mégsem úgy jött össze, ahogy elterveztem. Egész úton más témákról beszéltünk és egyszer sem sikerült kimondani az eltervezett mondatot.
Nagy nehezen a reptéren, indulás előtt, vettem egy nagy bátorságot és belevágtam. Apa, igazi olasz macsóként, elkezdett dicsérni egy hosztesz hölgyet, hogy milyen szép és csinos, erre én benyögtem a következő kérdést: „Mi van akkor, ha nekem a srác jön be és nem a csaj?”. Hirtelen rám nézett és elmosolyodott, majd egy nagy öleléssel támogatásáról biztosított és megmondta, hogy ő továbbra is úgy szeret, ahogy korábban és nem változik semmi. Elbúcsúztunk, felszálltam a gépre és megérkeztem Budapestre.
Egy-két rokonom még nem tudja, hogy mi a helyzet, de már őket is próbálom érzékenyíteni. Legutóbb egy kis tájékoztató füzetet adtam az egyik rokonomnak, hogy kicsit toleránsabb legyen az LMBTQ+ közösség iránt. Remélem, hogy összejön a tervem és sikerül egy kis szeretetet a szívébe vinnem.
Lehet már feltűnt, de még nem mondtam el, hogy melyik betű vagyok a közismert LMBTQ+ mozaikszóból. Tán bi, vagy meleg? Lehet, pánszexuális vagyok?! Kezdetben volt preferenciám, de idővel rájöttem, hogy nem ez a fontos. Az a fontos, hogy az énünk tudja, mit akarunk és kik vagyunk. Mit mondunk a nagyvilágnak? Az már egy másik kérdés!
Minek jelzőket használni? Minek stigmatizálni? A végén úgyis mind emberek vagyunk és nem csupán egy darab betű. Az én filozófiám az, hogy a szexuális orientáció mindenki magánügye, de miért ne oszthatnám meg az örömömet a világgal? Billie Eilish is nemrég megmondta a médiának, hogy a szexuális orientációja a saját magánügye.
Miért ne mondhatnám el, hogy kiért vagyok oda tetőtől-talpig – legyen az fiú, lány és így tovább? Ki mellett ébredek fel minden egyes reggel? Miért pont a neme a lényege, miért nem a személyisége, a mosolya, az arca, a szeme vagy a gödröcskéi a piros orcáján?
Nemrég az egyik nagyobb divatlap címlapfotója erősítette meg bennem azt, hogy lehet valaki meleg, queer, bi, aszex vagy bármi más, a végén úgyis mindenki ugyanúgy szeret. Vagy tévedek? Szerintem nem.
A szeretetet bárkivel megélhetjük, és a nyilvánossággal meg is oszthatjuk. Én ezért küzdök!
Azért küzdök, hogy Magyarországon ne a nem számítson, hanem az érzelmi kötödés, az emberi kapcsolatok.
Ezért álltam ki a Pécs Pride-on a Vigadó című versemmel és ezért szeretnék kiadni egy verseskötetet közismert magyar LMBTQ+ személyek közreműködésével, akik nap mint nap harcolnak a közösség emancipációjáért Magyarországon.
Szeretnék egy olyan országban élni, ahol mindenki félelem nélkül megfoghatja párja kezét az utcán és elmondhatja a szüleinek, hogy kivél egy párkapcsolatban. Anélkül, hogy kitagadnák a családból. Mert a szerelem az szerelem.
Vigadó.
.
Könny csordul a szemembe
Mikor rád nézek,
Rád, a budai várra
És a Dunára.
.
Könny csordul a szemembe,
Mikor rád lépek,
Rád, a lánchídra,
És a Dunára.
.
Könny csordul a szemembe,
Mikor leülök,
Le, a rakpartra,
És a Dunára.
.
Szívem szakad,
Szám néma
Marad.
Kitagadva leszek,
Ha az Énem
Magyarországon
Marad.
.
Könny csordul a szemembe,
Mikor arcomat,
Elárulva saját
Magamat,
Csak kifordítva
Mutathatom.
.
Könny csordul a szemembe,
Mert családomat,
Páromat,
Csak álomban
Ringathatom.
.
Szerelmemet,
Ha mégis meglelem,
Csak a négy fal között
Szerethetem.
.
Mindezt azért,
Mert 133 bátor
“Ember”
Kéz a kézben,
Együtt a(z) (ország)gyűlésben,
Néhány dologra bekorlátozta
A magyar családomat:
Apa, anya,
Lánya és fia.
.
De hol maradt?
Apa & Apu
Anya & Anyu
Mama & Nagypapa
Tánti vagy bátya,
Öcsi?
Mi van veled Frédi?
Te egyedül maradtál,
A Gézával,
A cirmos cicáddal?
.
Egyedül maradtam…
.
De tudod mi történt?
Mindezt, én, nem hagytam!
.
Kalap, kabát, viszlát
ADIEU Magyarország!
Mondtam én,
És az első vonattal,
Nyugat felé az énem
Tavozék!
.
Extázisban lebegtem,
De mégis ledermedve
A székemben ültem,
Mert küzdeni nem
Mertem és így
Mindennek
Hátat fordítottam.
.
Azért továbbra is tudtam,
mert szívem
mindig helyén marad:
.
Egyik hazám mégis,
Mindig Magyarország marad.
.
————————————
.
10 évvel később…
.
A keretemben ülök,
Hegytetőn vagyok.
Messzire látok,
.
Vígan kiáltok,
Ország világ
Azt kiáltom:
“Itt vagyok, hazám
Szabad, köszönöm,
Hogy megcsináltátok!”
.
A városra lelátok <3
A parton este sétálok,
A fényekben fürdök
Szabad vagyok
És azt kiáltom:
.
“Itt vagyok, hazám
Szabad, köszönöm,
Hogy megcsináltátok!”
Attila Luigi De Re
