Miközben a könyvesboltok friss megjelenései között már több éve kikerülhetetlenek az újabb és újabb önéletírások, legyen szó önéletrajzi elemekkel átszőtt regényekről vagy tényirodalmi memoárokról, alig beszélünk arról, hogy ez a műfaj milyen lehetőséget rejt az LMBT+ közösségek reprezentációjára. Elmesélni egy élet történetétét a legtöbb, amit valakitől elvárhat a nyilvánosság, ezért érdemes megnézni, kik vállalják ezt, és hogy a vállalásuk miért is fontos egy egész közösség számára.
Az önéletírás nem a modern kor találmánya, az elmúlt hetven–száz év azonban újjászületésre késztette a műfajt: a XX. század történelmi traumái és a század második felének feminista és polgárjogi mozgalmai egyaránt nagy hatással voltak az önéletírás gyakorlatára. A kor gazdasági és hatalmi elitje a még alig kialakult tömegmédia egésze felett rendelkezett. Az alternatívák felmutatására a társadalmi rend igazságtalanságáról tudósítani vágyóknak szinte semmiféle – ma már – klasszikus nyilvánosságban nem jutott hely, noha az ötvenes-hatvanas évekre egyre jelentősebb társadalmi érdeklődés övezte ezeket a kérdéseket.
Az önéletírások műfaji kerete szinte együtt alakult ki a ma is használt identitás fogalmával. A polgárjogi mozgalmaknak, a szexuális forradalom feminista és LMBT+ irányzatainak mind-mind nyilvánosságra és elmesélt történetekre volt szükségük. Az alternatív nyilvánosság megteremtésében a könyvek már a múlt század közepén is elavultnak tűnő médiumán keresztül mégis unikális lehetőséget jelentettek: képesek voltak olyan történeteket elmesélni, amelyek korábban elmondhatatlannak bizonyultak, és a történeteken keresztül értékrendszerekről, szereplehetőségekről, magáról a kisebbségi identitás működéséről is vallottak.
Az önéletírás így önmagában semmi esetre sem tekinthető pusztán irodalmi kérdésnek. Philippe Lejeune francia esszéista az önéletírói paktumról szóló írásaiban az önéletírást a személyiség történetének leírásaként vizsgálja, amelyet, ha a történet elbeszélője nem a mainstream normák és tabuk szerinti nyilvánosság szerint ír, mert, mondjuk, nő, afroamerikai vagy LMBT+ személy, a marginalizáció tapasztalata is meghatároz. Az önéletírás tehát valamiféle társadalmi cselekvés is pontosan azért, mert benne a hatalmi működéstől függetlenül minden tapasztalat elmesélhetővé, megírhatóvá és elolvashatóvá válik.
A mozgalmak által inspirált önéletírásoknak a szerepe ily módon kettős, egyszerre tudnak a többségi társadalom és a kisebbségi közösségek számára egy történetet nyújtani. Egyetlen életút leírásával képesek arra, hogy felmutassák egy, akár láthatatlan, megbélyegzett csoport tagjainak a közös tapasztalatát, hogy azon át beszéljenek a társadalmi egyenlőtlenségekről, és képesek arra, hogy pontosan meghatározzák egy közösség tagjainak az identitásjegyeit, valamint tudnak olyan példaképeket állítani, akiknek sikerült meghaladni a csoport tagjai előtt álló akadályokat, és akiknek a története méltó arra, hogy egy könyvben fennmaradjon az örökkévalóságnak.
Visszanézve az aktivista önéletírás kezdeteihez, a szabadságjogok mai helyzete és az internet jelentette demokratikus nyilvánosság kontextusában mindez persze rendkívül bájosnak és idegennek hathat. Ennek ellenére a könyvesboltok polcai ma is tele vannak frissen megjelent önéletrajzokkal, közülük számos LMBT+-témájú, és egyre több az olyan, ami a magyar közösség egy-egy tagjának tollából született. A teljesség igénye nélkül: 2009-ben jelent meg Steiner Kristóf Gumimatrac a Gangeszen című könyve, amelyben a saját megélései és a családja történetein keresztül jut az olvasó közel ahhoz a nyilvánosságban megjelent, különc figurához, amit akkor Steiner Kristóf jelentett; 2010-ben Kiss Tibor Noé Inkognitó címmel írt regényt, amelyben önéletrajzi elemekkel átszőve egy transz nő egy napjának bemutatásán keresztül a főszereplő múltjáról, identitásának meghatározásáról mesél; 2018-ban jelent meg dr. Tölgyesi Zoltán Én, Miss Mandarin című regénye, amelyben a meleg éjszakai életet évtizedek óta meghatározó transzvesztita előadóművészt alakító jogtanácsos meséli el, hogyan képzelhetjük a századvégi urbánus meleg életet; és végül, de nem utolsósorban néhány hete jelent meg Vay Blanka egykori LMP-s politikus önéletírása, a Saját ketrec, amelyben transzneműségének felnőttkori felismerését, nővé válásának kedves, humoros vagy tanulságos történeteit meséli el.
Az említett könyvek közül kettő, az Inkognitó és a Saját ketrec szépirodalmi kiadóknál jelent meg, utóbbi recepcióját a friss megjelenése miatt még csak éppen látjuk. Kiss Tibor Noé munkái körül élénk az irodalmi érdeklődés, regényét lengyel és szlovén fordításban is kiadták. A szerző azóta ellépett az LMBT+ témáktól, harmadik regénye, a Beláthatatlan táj tavaly jelent meg. Steiner Kristóf könyvét mintha kifejezetten celebkönyvnek szánta volna a kiadó, a kulisszák mögül mesél arról, milyen is valójában a tévéből jól ismert alak. Az Én, Miss Mandarin pedig egy fontos dokumentuma annak, milyen volt a budapesti meleg élet a rendszerváltás körül és azt követően egy olyan ember tekintetén át, aki az egésznek a tanúja volt.
Ezek a kötetek nagyon különbözőek, különböző irodalmi és közösségi értéket képviselnek, a vállalásuk is más. Mégis mind a magyar LMBT+ létről vallanak. Kiss Tibor Noé főszereplőjét a transzneműsége a focipályán éri; Vay Blanka a regénye elején egy harminchat éves férfiként jelenik meg az olvasók előtt, aki sokat tud már a nemi szerepekről, a társadalmi elvárásokról, mégis csak ekkor ismeri fel, hogy ő valójában nő. Az LMBT+ közösséghez tartozni nagyon sokféle tapasztalatot jelent, és az önéletírások biztos kézzel nyúlnak a saját helyzetük leírásához, mintát, precedenst teremtve ahhoz, hogy mások is elmeséljék, elmesélhessék a maguk történetét.
Az önéletírás legfontosabb feladata Gács Anna irodalomtörténész szerint az, hogy az olvasó megértse, hogyan lehet x-ként élni. Az LMBT+ közösség tagjának lenni más és más tapasztalatokat jelenthet, különösen, ha vizsgálódásunkat a világirodalom egésze felé is kinyitjuk. Ocean Vuong, az amerikai fiatal irodalom ünnepelt költője a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk című önéletírásában vietnámi származású, mélyszegény, háború elől menekülő családjának történetét kívánja összeolvasni az elsőgenerációs meleg irodalmár életével; Elton John Én című könyvében a színes, tobzódó zeneipar iránti gyerekkori vágyakozását ragadja meg; az Eltörölt fiút jegyző Garrard Conley identitásának történetét az átnevelő terápiás tapasztalatain keresztül tudta leírni.
Az önéletírás műfaja működése szerint egyszerre tudja megmutatni ezeket a különböző történeteket mind a nagy nyilvánosság, mind az LMBT+ közösségnek. Ezek a művek már a létezésükkel fontos feladatot vállalnak: hitelesítik más emberek megéléseit, történeteit, törekvéseit, ügyeit. Az LMBT+ közösség szerzőinek önéletírásán át valami többet tudunk megérteni mindabból, ami ránk tartozik, ami számunkra példaértékű lehet, amit tanulságként magunk is levonhatunk, vagy amit már mi is rég levontunk, és nem gondoltuk volna leírásra érdemesnek.
Veszprémi Szilveszter
