Úgy fest, a svédek genetikailag boldogságra vannak kódolva – hiába van sötét és hideg az év java részében, valahogy (vagy talán éppen ezért) mindig megtalálják a módját annak, hogy élményt, élvezetet, életet csempésszenek a szürke hétköznapokba.
Egészen kicsi korom óta szenvedélyesen rajongtam a svéd életérzésért, legyen szó a kék-sárga bútorbolt kínálatáról, a zenei felhozatalról, vagy egyszerűen csak az attitűdről, ahogyan a világ dolgaihoz állnak. Manapság, amikor a fél Föld bolygó megveszekedetten retteg a menekültektől, ők könnyed eleganciával és legnagyobb természetességgel teszik a társadalmuk részévé a migránsokat, és akármilyen őrület hatalmasodik el Európa többi részén, az ő életük olyan olajozottan működik, mint egy lapokra szedett szekrény összeszerelése.
Édesanyám, Kata mama volt az, aki elsősorban felelős azért, hogy belebolondultam a svédekbe. Az „ikeázás” nekünk szent és sérthetetlen volt: órákkal indulás előtt díszbe öltöztettem a szívem, és vallásos áhítattal jártuk végig az áruház összes termét, a „FYND” osztályon hosszasan böngésztük a kis-hibás termékeket, mintha csak a világ leghíresebb bolhapiacán lennénk, a svéd shopban feltankoltunk a fűszeres kréker kenyérből és áfonyaszószból, az étteremben pedig úgy éreztük: ez a fine dining netovábbja.
A Svédország-mániámat tetézte, hogy nagyjából hatéves koromtól kezdve az őrületig rajongtam a Roxette együttesért – de olyannyira, hogy képes voltam egyes egyedül felülni egy buszra a Hősök terén, amely Stockholmban tett le, és tízéves gyerek létemre bejárni a kultikus videóklip-forgatások helyszíneit. A Roxette srác tagja, Per Gessle számomra a szexualitás és tehetség non-plus-ultrája volt, és szent meggyőződésem volt, hogy egy nap majd ő is ráébred: minket egymásnak teremtettek – addig pedig unokatesómmal, Szandrával napi rendszerességgel játszottuk, hogy valójában mi magunk vagyunk a Roxette: ő Marie, én Per, és akárhova rángattak minket a szüleink, mindig úgy éreztük, épp turnézni indulunk.
Aztán később, ahogy felső tagozatos lettem, és az Erasure nevű banda rávetette magát az Abba hagyatékára, megismertem az igazi svéd koronaékszert, Benny, Björn, Frida és Agneta tökéletes exportcikkét, amely egy életre emlékezteti a világot: nincs még egy olyan ország, mint Svédország. Az ABBA létezése önmagában bizonyíték arra, hogy a világnak ezen a részén fakad a tehetség valódi forrása: soha senki és semmi nem hasonlítható Super Trouper csapathoz. Mostanság, amikor a Mamma Mia-láz vonatára még Cher is felugrott, egyértelműen kijelenthetjük: ABBA-t feldolgozni, énekelni garantált siker, pusztán azért, mert oly tökéletesen vannak megkomponálva a dalok, hogy instant-módon táncra perdítenek, és feledtetik az élet minden búját-baját. Egy ideális világban minden második dal a rádióban egy ABBA-szám lenne.
Svédországgal karmikus viszonyom is van: legeslegjobb barátnőm, az „uncsitesó”, akivel együtt nőttem fel, itt kötött ki húszévesen, én pedig jó párszor meglátogattam az esztendők során. Eredetileg csak kalandozni ment ki, de idejekorán teherbe esett egy fess svéd vikingtől, és kint is maradt – tapasztalni, élni, boldogulni. A szemet gyönyörködtető színes házacskák, a csudaszép havas decemberek, a feledhetetlen shopping-mániás hétvégék, a cuki gyertyafényes kávézók, és a tömött bárok mennyei forralt borral mind arról győzködtek: ha nincs is mediterrán életérzés, valami más pótolja a napfényt, amelyhez saját választott otthonomban, Tel-Avivban hozzászoktam. Ez a valami pedig egy megfoghatatlan és meghatározhatatlan fényes sugár, amely az emberi szívekben-szellemekben lakozik Svédországban. A svédek azok, akik újraértelmezik a világ rendjét – mert nem kell kötelező jelleggel homokos tengerpart és évi 300 napsütéses nap ahhoz, hogy boldogok legyenek.
A svéd szupersiker titka éppen az, hogy ahelyett, hogy elszántan próbálnák majmolni mindazt, amitől „papíron” vidámak és felszabadultak vagyunk, ők megteremtik a saját világukat.
Britt G. Hallqvist
MIÉRT?
(svéd gyermekvers)Miért hívják a széket
éppen széknek?
Miért mondjuk a késre, hogy kés,
és honnan tudjuk, hogy a boglya boglya?Ki adott nevet a dolgoknak először?
Ki volt a Névadó?
Ki mutatott rá mindenre:
„Ez kő, ez fű, az fenyő”?Talán a dolgokat nem is így hívják
igazában.
Talán szomorúak is, hogy nem mondhatják:
„Ne higgyetek a Névadónak
Sokkal szebb nevünk van
igazában!”
Steiner Kristóf
