A művészettörténészek számára komoly lelki vívódást jelent, ha az általuk szeretett alkotót kevesen ismerik. Nem egyszer voltam szemtanúja, ahogy számomra ismeretlen alkotókat emeltek piedesztálra (hozzátenném, teljesen jogosan), és minden alkalommal magával ragadott az a szenvedélyes rajongás, amellyel imádatuk tárgyát illették. Michelangelo azon kiemelkedő polihisztorok közé tartozik, akinek neve mára csak a legeldugottabb helyeken nem ismerős, és akinek minimum egy alkotását mindenki meg tudja nevezni.
Michelangelo tehetsége és zsenije vitathatatlan. Korát meghaladva készített olyan alkotásokat, amiktől mindenkinek elakad a lélegzete. Elég a Mózes vagy a Dávid hihetetlen részletgazdag kidolgozására gondolnunk, vagy a Sixtus-kápolna szinte megelevenedő figuráira.
Michelangelo zsenije abban is megnyilvánult, hogy egészen fiatal kora óta rengeteg verset írt. Leginkább Dante és Petrarca volt rá hatással, de költeményeivel sosem volt elégedett, ezért egy dühkitörés következtében, 1518-ban szinte mindet megsemmisítette. Hála Istennek még így is számtalan verse maradt ránk, amelyekből nemcsak a zseni képe rajzolódik ki előttünk, hanem valaki más is. Egy szinte egész életében magányos ember, aki mindössze egyszer volt igazán szerelmes. Egy fiúba.
A fiút Tommaso dei Cavalierinek hívták. Michelangelo mindig is megszállottan kereste az ideális férfiszépséget, nem egy korábbi „szerelme” modelljei közül került ki, akik között volt nemesi származású ifjú és prostituált is. Amikor 1532-ben találkozott Tommasóval, úgy érezte, megtalálta, amit mindig is keresett. A fiatal itáliai nemes kiemelkedő szépségű volt, a mester nem egyszer az „évszázad fényeként” hivatkozott rá. Cavalieri 1509-ben született – találkozásukkor Michelangelo 57 éves volt, Tommaso pedig alig 23, a fiatal fiú mégis viszonozta érzéseit.
Michelangelo egész életében teherként tekintett homoszexualitására. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen a korszellem erősen vallásos volta miatt megkövetelte a heteronormatív magatartásformát, amely alól a művészek sem voltak kivételek. Michelangelo, akiről úgy tartották, hogy „a tejjel szívta magába a kő szeretetét”, mert gyermekkorában egy kőfaragó felesége szoptatta, családcentrikus, szerény, istenfélő ember volt. Erős hite is megalapozta a számtalan egyházi felkérést, és idős korában már verseit is átjárta a hit témakörének vizsgálata. Ebből kiindulva a mester – noha közvetlen környezete tudott homoszexualitásáról – életét a platóni tanításoknak szentelve élte, amely kimondta, hogy homoerotikus vágyait terelje szellemi síkra, és ne élje meg testi vágyait.
Ezt támasztja alá Ascanio Condivi (1525 – 1574) olasz író és festő műve, aki Michelangelo életrajzírója volt. Annak ellenére, hogy sokat pletykáltak Michelangelo vélt vagy valós kapcsolatairól, Condivi azt állítja, hogy Michelangelo egész életében szűz volt, azonban ennek ellentmond Tommaso és Michelangelo kapcsolata, hiszen a fiú a festőfejedelem életének végéig a szeretője volt, sőt, jelen volt Michelangelo halálánál is. Objektív válaszunk nincs arra vonatkozóan, volt-e testi kapcsolata Michelangelónak, de fontos kiemelnünk, hogy érdeklődési köre evidencia volt (Da Vincivel ellentétben Michelangelo szinte minden nagyszabású művén monumentális férfiaktok szerepelnek, pl. a Dávid vagy az Ádám teremtése), amely minden kétséget kizár afelől, hogy erotikus értelemben melyik nemhez vonzódott.
Tommaso 1538-ban megházasodott és két fiút nemzett, de továbbra is Michelangelo életének része maradt. Erről árulkodik a mester számos hozzá írt költeménye (300 szonettet és madrigált címzett neki), valamint több alkotását is róla mintázta, és nem egyet el is küldött neki. Leghíresebb művei, amelyeket Tommasónak küldött, az 1532-ben készült Ganümédész megerőszakolása, a szintén 1532-ben készült Tytus büntetése, az 1533-as Az álom és a szintén 1533-as Phaeton bukása. A rajzok tényleges jelentése nem tisztázott, de sok történész Michelangelo neoplatonikus szeretetével kapcsolja össze őket.
Érdekesség, hogy a Ganümédész megerőszakolását egy valós görög mitológiai jelenet ihlette. A mítosz szerint Zeusz, aki sosem volt a hűség mintaképe, felfigyelt egy elemi szépségű pásztorfiúra, Ganümédészre, akit sas alakban elrabolt, a magáévá tett, majd elvitte magával az Olümposzra és az istenek pohárnokává tette. Az alkotás világosan kifejezi Michelangelo heves érzelmeit Tommaso iránt. Sajnos az eredeti rajz elveszett, csak másolatai maradtak ránk, amelyeket a magyar származású Wilde János (1891–1970) művészettörténész publikált számos Michelangelóról szóló tanulmánya mellett.
Faludy György (1910–2006) Kossuth-díjas költő és műfordító jóvoltából több Tommasónak írt madrigált is megismerhetett a magyar közönség. Ezek közül a legszebbet tartottam érdemesnek arra, hogy ebben a cikkben is helyet kapjon:
Madrigál Tommasso de’Cavalierinek
Szépséged kincsem, célom, szemem fénye,
és mégis örök üdvösségre vágyom –
de akad-e más lépcső föl az égbe,
mint amit szépnek látunk a világon?
A csillagok szikrázó glóriája
ezüst sugarakat küld az emberekhez,
hogy felemelje őket a magasba:
ezt hívjuk szerelemnek,
s szelíd szívemnek nincs bölcsebb vezére,
tisztítóbb tüze, nemesebb reménye,
mint földi arcod földöntúli fénye.
A történészek több évtizeden át komoly vitákat folytattak Michelangelo homoszexualitásáról. Mára szinte mindenki tényként kezeli, hogy a mester meleg volt, és csak nagyon kevesen – elsősorban keresztény körökben – vitatják vonzalmait. Sokan arra hivatkozva tartják kizártnak Michelangelo homoszexualitását, hogy a „melegség” fogalma a reneszánsz korában még egyáltalán nem létezett.
Sigmund Freudtól kezdve több száz tudós értelmezte a homoszexualitást, és ezzel párhuzamosan Michelangelo homoszexualitását, de azt kijelenteni, hogy Michelangelo a mai értelemben vett (!) bármelyik homoszexuális definícióba sorolandó lenne, nem helyes. Azt bátran kimondhatjuk, hogy Michelangelo férfiak iránt érzett vonzalmat, és ebből egyenesen következtethetünk homoszexuális hajlamára.
1623-ban Michelangelo unokaöccse több mint száz ránk maradt verset publikált. A versek érdekessége, hogy a felelős kiadó minden homoszexualitásra vonatkozó utalást megváltoztatott, kezdve a versek címzettjeivel, a versekben szereplő nemekig bezárólag. John Addington Symonds (1840–1893) angol származású költő és irodalomkritikus volt az első, aki a versek és életrajzok újrafordításával megpróbálta megszüntetni a Michelangelo homoszexualitásának elfedésére tett kísérleteket.
Jogosan merül fel sokakban a kérdés, hogy miért lényeges elem egy kiemelkedő történelmi személyiség homoszexualitása. Miért számít, melyik nemhez vonzódtak, hiszen munkásságukat nem e tény tükrében ítéljük meg. Pont az ehhez hasonló felvetések világítanak rá a legjobban arra, miért kell foglalkoznunk ezzel. Ha Michelangelóra, Leonardo Da Vincire, Oscar Wilde-ra, vagy akár Freddie Mercury-ra gondolunk, és munkásságukat nem a laikus szemével, hanem komoly utánajárás után értelmezzük, nem tekinthetünk el a ténytől, hogy homoszexualitásuk lényegi része volt életművüknek. Az egyént (értelemszerűen) nem pusztán a szexuális orientációja határozza meg, de ha verseikben, dalaikban, festményeikben ilyen jelentős szerepet tulajdonítottak neki, akkor mi miért ne emelnénk ki életüknek ezt az aspektusát is? Ha egy vers születésének alapja egy fiú iránt érzett mély, őszinte szerelem volt, mi miért siklanánk el felette? Hogy is lehetne más kontextusban értelmezni például egy homoerotikus verset? És a legfontosabb kérdés: miért kellene így tennünk?
Előbb-utóbb szembe kell néznünk a ténnyel, hogy az alapműveltség részét képező tudósok, költők, szobrászok közül sokan homoszexuálisok voltak. El kell jutnunk arra a szinte, amikor már tabuk nélkül diskurálhatunk arról, mennyiben határozta meg munkásságukat melegségük. Úgy kell értelmeznünk alkotásaikat, ahogy ők is tették, és szubjektív véleményünk sose írhatja felül az objektivitást. Ha egy könyv homoerotikus elemeket tartalmaz, mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy erről a lényegi szempontról ne vegyünk tudomást. Ahogy azt se, hogy szerelmeket kárhoztassunk örök feledésre. Sose szabad felülreprezentálnunk homoszexualitásuk tényét, de elfednünk sem. Ha mégis ezt tennénk, azzal örökségüket sároznánk be.
Tóth Luca Rozália
