Május 30. és 31. között a Gender Tanulmányok Tanszéke szervezésében a Lundi Egyetem adott otthont a Queer szolidaritás határokon át és túl (Queer Solidarity Across and Beyond Borders) elnevezésű szimpóziumnak.
„Az elmúlt években a genderellenes tekintélyelvűség erősödésének lehettünk szemtanúi Európában, ami negatívan hatott a queer emberek mindennapi életére. Az államilag szentesített erőszak és brutalitás normalizálódott a pride rendezvények rendőri ellenőrzésén és a queer aktivizmus különböző területeinek elnyomásán keresztül. Az LMBTQI+ közösség fokozódó elnyomása összefügg a populista, szélsőjobboldali, nacionalista és idegengyűlölő ideológiák növekvő térnyerésével Európa-szerte, a lengyel PiS-től a magyarországi Fideszen át, a törökországi AKP-ig és a svédországi SD-ig. A folyamatban lévő COVID19-járvány is feltárta és súlyosbította azokat a strukturális egyenlőtlenségeket, amelyek a queer és transznemű emberek életét jellemzik.
Ennek ellenére a queer aktivisták továbbra is mozgósítanak és erősítik interszekcionális szövetségeiket nemzeti szinteken, valamint a határokon túli online és offline aktivizmuson keresztül egyaránt. Erre az eseményre olyan aktivistákat hívunk meg Magyarországról, Lengyelországból, Svédországból és Törökországból, akik részt vesznek ezekben a küzdelmekben (…). A szimpózium célja, hogy segítse az eszmecserét és a szolidaritást az aktivisták között, és eszközöket nyújtson a növekvő gender- és LMBTQI-ellenes ideológiákkal szembeni ellenálláshoz” – olvasható az esemény leírásában, amelyből kiderül, hogy Magyarországról nem egyedül érkeztem a déli svéd városba.
Velem tartott két aktivista – közöttük Rédai Dorottya, a Meseország Mindenkié egyik szerzője, aki magával hozta a nemrég svéd nyelvre is lefordított antológia egy példányát – a Labrisz Leszbikus Egyesülettől, valamint a Transvanilla Transznemű Egyesület egy tagja, így négyen alkottuk a magyar delegációt. Én részben a Humen Médiát, részben a Háttér Társaságot képviseltem, utóbbit a HIV Személyes Segítő Szolgálat koordinátoraként.
Lengyelországból és Törökországból további három-három aktivista érkezett sokféle területről: abortusz párti aktivista, HIV aktivista, török és lengyel nyelvű podcastek és YouTube-csatornák készítői és a mögöttünk hagyott két napban a hasonló és különböző küzdelmeinkről beszélgettünk. Svédországot pedig a Malmö Pride egy szervezője, valamint egy stockholmi transz aktivista képviselte, aki a mindennapokban LMBTQ menekülteknek segít.
A szimpózium első napján a bemutatkozó kört követően két panelben folyt a beszélgetés: egyrészt, milyen befolyás tapasztalható állam és egyház között? Míg Lengyelországban például a római katolikus egyháznak a mai napig nagy befolyása van az állam működésére, az emberek gondolkodására erkölcsi és emberi jogi kérdésekben (legyen az abortusz, vagy LMBTQ jogok), addig Magyarországon az egyházak nagyban függnek az állami támogatástól így vezetőik jellemzően ugyanazt a követ fújják, amit a Fidesz-KDNP által vezetett kormány.
A második panelben, amely elsősorban a szolidaritásról és ellenállásról szólt, szóba került, hogy amikor van egy „nagy közös ellenség” – amely általában sajnos elsősorban maga a regnáló kormány -, akkor a civil szervezetek és azokon belül az LMBTQ szervezetek mindig könnyebben összefognak, nagyobb az egyetértés és szolidaritás. Az együttműködés mindig akkor hagy alább, amikor ez az ellenség megszűnik létezni, átmenetileg éppen nem jelent veszélyt, nincs egy nagy közös jó, amiért küzdeni kell épp. Utóbbit tapasztalják például a svéd aktivisták, akik szerint hazájukban jelenleg pont ez tapasztalható – ezzel szemben Magyarországon a gyűlöletkeltő népszavazást megelőzően 14 civil szervezet fogott össze és kampányolt az érvénytelenül szavazás mellett. Céljuk meg is valósult, 1,7 millió szavazópolgár szavazott érvénytelenül az öt kérdésre.
A második nap délelőttje workshoppal telt, amelynek során három kisebb csoportban arról beszélgettünk, aktivistaként mi ad nekünk reményt a jövőbe tekintve, mire van szükségünk ahhoz, hogy örömet leljünk aktivista munkákban, valamint hogy mire van szükség ahhoz, hogy szolidárisak legyünk egymással, másokkal?
Nekem személy szerint ez a workshop adott hozzá legtöbbet a kétnapos eseményhez. Kis csoportunkban Adrianna, egy lengyel abortuszpárti aktivista, Baris, egy török HIV-aktivista, valamint Ines, a menekülteket segítő transznemű aktivista volt még jelen. Közös tapasztalatunkat úgy foglalnám össze, hogy a reményt elsősorban az adja, hogy a mai fiatalok (a 16-29 év közötti korosztály) már egészen máshogy látják és egyre nagyobb természetességgel kezelik az LMBTQ kérdést, mint az idősebb generációk.
A COVID19-járvány idején az izoláltságban hajlamosak voltunk elfelejteni, hogy harcunkkal egyáltalán nem vagyunk egyedül. Rengetegen, számos jó ember küzd hasonló célokért szerte a kontinensen és a világ minden pontján. Egymásért és az ügy miatt is, amiért harcolunk, fontos, hogy láthatóak legyünk eseményeken keresztül és az online térben egyaránt. Merjük megosztani a személyes történetünket, mert soha nem tudhatjuk, kihez jut el és kinek segíthet aktuális élethelyzetében.
Fontos, hogy aktivistaként ne égjünk ki. Tudjuk meghúzni a határt (például azzal, hogy hétvégén nem válaszolunk levélre), ha segít kiereszteni a fáradt gőzt, csináljunk viccet nehéz, kellemetlen helyzetekből, vonuljunk el aktivista társainkkal, barátkozzunk, ismerjük meg egymást, jusson idő szórakozásra is.
Végül olykor érdemes emlékeztetni magunkat mindarra a jóra, amelyet teszünk azzal, hogy másoknak segítünk. Felidézni a pozitív visszajelzéseket, a köszöneteket, mert nagy energia van bennük, ami előre visz. Ahogy Adrianna fogalmazott: „Mi magunk vagyunk a remény.”
Az esemény a Riksbankens Jubileumsfond kutatási alap, a Vetenskapsrådet kutatási hálózat, Svédország budapesti, valamint varsói nagykövetsége támogatásával valósult meg.
