Idén ünnepli huszadik szülinapját minden idők leghíresebb, transzneműek által rendezett filmje. A Mátrixra azonban megjelenése pillanatában még mindenki inkább végtelenül maszkulin, nerd akciófilmként tekintett, mintsem queer filmként. Ám ha Lana és Lily Wachowski alkotását a coming outjukon keresztül szemléljük, egészen érdekes, új összefüggések merülhetnek fel a Mátrix szövetében.
Sokak szerint 1999 volt Hollywood történetének legsikeresebb éve. Valami furcsa csoda folytán ebben az esztendőben több tucat olyan film került a mozikba, amik nemcsak dollármilliókat hoztak, de egytől egyig korszakalkotók lettek. Elég csak a Harcosok klubját, a Hatodik érzéket vagy az Amerikai szépséget említeni – kevés olyan ember van, akinek mindezek hallatán ne ugrana be egy képkocka, vagy legalább ne merült volna fel valamelyik cím egy unalmas, de egyébként aranyos bölcsésszel eltöltött Netflix’n’chill-session alatt.
Ám egyetlen ’99-es film sem volt akkora hatással napjaink kultúrájára, mint a Mátrix. Egyrészt grandiozitásával és bravúros képi megoldásaival cinefilek millióit bolondította magába, másrészt központi konfliktusa az ezredforduló hajnalán húsba vágóan aktuális volt. Mi van akkor, ha a gépek átveszik felettünk az uralmat úgy, hogy azt észre sem vesszük? Pontosabban: mi van akkor, ha ez a valóság nem is a valóság, hanem egy mesterséges konstrukció?
A világsajtó ugyanis akkoriban a Y2K-től, a digitális apokalipszis próféciájától volt hangos. Mivel a világ számítógépei nem tudták értelmezni a 20-szal kezdődő évszámokat, még a képzett informatikusok is attól rettegtek, hogy a megzavarodott gépek elengedik az emberiség kezét. Ha éjfélt üt az óra, repülőgépek kezdenek majd potyogni az égből, meghibásodnak az atomerőművek, és mind meghalunk. A világvége természetesen nem jött el, az emberiség azonban rádöbbent a digitális világgal szembeni kiszolgáltatottságára. Az internet előretörése pedig csak tovább rontott a helyzeten. A világ, amiben addig éltünk, hirtelen nagyobbnak és átláthatatlanabbnak tűnt, mint azelőtt valaha volt. Ez pedig sokakban egyfajta nyugtalanságot, szorongást, vagy ha úgy tetszik, diszfóriát okozott. (És okoz is a mai napig – elég csak a közösségi média ellentmondásos megítélésére gondolni.)
Akkoriban a Mátrix csupán e digitális félelemmel foglalkozó disztópiának tűnt. Aztán amikor a film rendező-testvérpárjának egyik tagja 2003-ban a nyilvánosság előtt is felvállalta, hogy transzszexuális, felmerült a gyanú, hogy a konstruált valóság kereteit szétfeszítő Neo története személyesebb tapasztalatból táplálkozik. Amikor pedig 13 évvel később a másik testvér is transzként coming outolt, a Wachowski-nővérek egész életműve más megvilágításba került. Ma már a kritikusok nagy része úgy tartja, hogy a Mátrix nemcsak szimpla sci-fiként, hanem transz-allegóriaként is értelmezhető.
A Keanu Reeves által megformált Thomas J. Anderson kettős életet él: nappal egy szoftverfejlesztő cég csinovnyikjaként tevékenykedik, éjjelente Neo álnéven hekkel. Régóta nem leli helyét ebben a világban, a mindennapok nyomasztó egyhangúsága és a depresszió elől pedig az internetes mélybúvárkodásba menekül. Itt bukkan rá egy hatalmas rendszerre, a Mátrixra, amelyen ő maga sem tud kiigazodni. Neót hamarosan más hekkerek keresik fel, akiket csupán az online térből ismer, hogy közöljék vele, veszélyben van, és csak akkor kaphat választ az őt nyomasztó kérdésekre, ha beveszi a vörös pirulát.
A bebogyózott Neo számára világossá válik, hogy az, amit eddig valóságnak gondolt, csupán egy gépek által alkotott mesterséges konstrukció, ő pedig ennek a bizonoys Mátrixnak a rabszolgája. Ám amint Neo felismeri, hogy a környezete nem valódi, az attól a pillanattól kezdve bárki lehet, és bármit megtehet. Itt csak az elme a fontos, hisz ez a világ is csak az elmében létezik, a test pedig egy szabadon formálható, elenyésző tényező, amely nem akadálya többé semminek.
Ezen a szemüvegen keresztül nézve a párhuzam több mint egyértelmű: egyrészt annak idején az internetes csetszobák voltak az identitással való kísérletezés legbiztonságosabb terei. A biológiai nemétől függetlenül bárki bármilyen alteregót alkothatott magának, és – ha ugyan csak egy-egy rövid beszélgetés erejéig – azzá válhatott, akivé csak szeretett volna. A kilencvenes években sokaknak ez jelentette az első lépést afelé, hogy önmaguk előtt is felvállalják identitásukat. A burokban és önhazugságban élő emberek, amint elég időt töltöttek ezekben a safe space-ekben, rájöttek arra, hogy eddig a saját életük köszönőviszonyban sem volt a valósággal. Ahogy azonban megrepedt ez a burok, Neo módjára kénytelenek voltak szembenézni a rideg külvilággal is.
Másrészt azonban nehéz nem belelátni ebbe a történetbe a genderelméletet sem, amely szerint a nem és annak binaritása egy társadalmi konstrukció, ennek szűkös keretei között pedig szinte minden queer (és nem queer) ember szenved. Főleg azok az előbújás előtt álló transz emberek, akikben ezek a keretek elviselhetetlen szorongást, diszfóriát okoznak. Azok viszont, akik a vörös pirulát választják, és elhatározzák, hogy kilépnek a virtuális, kétpólusú gender világából, egy kis közösségen kívül durva ellenállásba és értetlenkedésbe ütköznek, és kénytelenek harcolni a saját igazukért olyan vádak közepette, hogy szembemennek a fizikai valósággal. A filmbéli Mátrix-lakók nem tudják, hogy a Mátrixban élnek – abban a pillanatban viszont, hogy felfeslik a konstrukció szövete, sokan ösztönből vagy tudatosan küzdeni kezdenek a lázadók ellen, és igyekeznek kilökni őket maguk közül. Hisz sokaknak kényelmesebb a rendszer rabszolgájának maradni, mivel ebben nőttek fel; ha pedig felismerik, hogy eleddig egy illúzióban éltek, az egész életüket új alapokra kellene helyezniük. Ez pedig olyan teher, amit legtöbbjük képtelen lenne a elviselni.
A Mátrix a fent taglaltakon túl egészen explicit apróságokban is igyekszik felhívni a figyelmet saját allegóriájára. Trinity-ről, a talpraesett hekkerről Neo egészen addig azt hiszi, hogy férfi, míg élőben nem találkoznak, erre pedig Trinity csak finoman annyit válaszol, minden fiú azt hiszi. A kifejezetten androgün megjelenésű Switch pedig eredetileg egy olyan szereplő lett volna, aki egyszer fiúként, egyszer lányként csatlakozik vissza a Mátrixba minden egyes alkalommal. A Warner azonban kihúzatta Wachowskiékkal a karakter ezen tulajdonságát, mondván, hogy a nézők nem értenék. Switch így sajnos csak lányként jelenik meg a filmben, azonban kifejezetten androgün megjelenést kapott, és ő az egyetlen, aki fehér ruhában lép a Mátrixba a lázadók közül.
Külön érdekesség, hogy a világ leghíresebb transznemű rendezőinek queer filmje elsősorban mégsem az LMBTQ közösségnek lett fontos kulturális referencia, hanem a sors fintoraként a férfijogi aktivistáknak. A men’s rights mozgalmakban, a pick-up artist (PUA) közösségekben és az inceleknél a red pill, azaz a vörös tabletta fogalma az egyik legfontosabb szimbólummá vált – ám ők nem a társadalmi konstrukció szorításából vagy egy virtuális börtönből szabadulnak vele, hanem az értelmezésük szerint a férfiakat elnyomó feminizmus béklyói alól. A red pill égisze alatt olyan kártékony elméleteket és elnevezéseket is lenyomnak a törékeny maszkulinitásukat féltő férfiak torkán, mint a hipergámia, vagy a Stacy-k, a Chadek és a Normie-k rendszere, ezek pedig nemhogy feloldanák, sokkal inkább újra megkeményítik a Mátrix szűkös határait.
A Mátrix ilyenformán egyértelműen alkalmas arra, hogy megmutassa: a gender diszfória a többi szorongáshoz hasonlóan ugyanúgy mélyen emberi és érvényes érzés, hisz nem véletlenül tudtak a film alapkonfliktusával milliók azonosulni a kilencvenes évek végén. Egy jó film egyértelműen jó film marad, bárhogy is változzon a kontextusa. Az pedig, hogy lassanként kiderül, nemcsak sima akciófilmről van szó, hanem a kilencvenes évek egyik legfontosabb, máig lappangó queer alkotásáról, az egyes rajongókat arra is inspirálhat, hogy átgondolják, hogyan is álltak eddig a transzneműség témájához, és hogyan álljanak ezután.
Dobány Péter
