Benjamin Alire Sáenz debütáló regénye, az Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában hatalmas sikert aratott irodalmi és olvasói körökben is, amikor 2012-ben megjelent: a rá következő évben elnyerte a Stonewall-díjat az ifjúsági- és gyerekkönyv kategóriában, és mindenhol lelkes beszámolók jelentek meg róla a különféle közösségi médiafelületeken. A Könyvmolyképző kiadásában tavaly itthon is kiadott kötet kapcsán egy valamit bizton állíthatunk: a végére szem nem marad szárazon.
Ari sötét bőrű. Dante világosabb. Ari keveset beszél. Dante folyton beszélni akar mindenről. Dante egyke. Arinak három testvére van, de úgy érzi, mintha egy sem lenne. Ari nem igazodik ki se a szülein, se az osztálytársain, de közben az univerzum titkaira kíváncsi. Dante sokszor sír, búcsúzásképpen mindig megöleli a szüleit, és olyan földi dolgokat akar megérteni, mint a csókolózás, a maszturbálás vagy a szex. Éppen ezek a távolságok hozzák őket egymáshoz olyan közel, amennyire még maguk sem sejtik az elején.
A 15 éves Aristotle Mendoza otthonában szinte mindig csönd van: az apja nem beszél vietnámi élményeiről, és a család egyik tagja sem említi meg Ari bátyját, Bernardót, aki évek óta börtönben ül. Édesanyja folyton amiatt aggódik, hogy a fiú túlságosan zárkózott, hogy nincsenek barátai, hogy nem jár el sehová. Amikor azonban megjelenik a színen az ugyancsak mexikói bevándorlók gyermeke, Dante Quintana, mintha lassanként minden megváltozna az életükben. Dante szülei értelmiségiek – az anyja pszichológus, az apja egyetemi tanár –, és talán épp ezért sokkal modernebb nevelési elveket vallanak: folyton analizálják egymás érzéseit és a sajátjaikat is, és szinte mindent nyíltan megvitatnak gyermekükkel.
Azonban itt kell megjegyeznünk, hogy Ari és Dante történetében nem azzal a klasszikus szituációval állunk szemben, amikor két tinédzser találkozik, és a „nyitottabb” család hirtelen felszabadítja az eddig szülői önkény alatt senyvedő gyermeket. Ari felmenői ugyanis ugyanazzal a határtalan szeretettel szeretik fiukat, mint az érzelmeiket nyíltabban kimutató Quintanáék, viszont a múlt tragédiái – különösen Ari bátyjának börtönbe kerülése – mázsás súlyként nehezedik rájuk, és inkább minden érzelmüket elfojtják, csak ne kelljen felszakítaniuk a régi fájdalmas sebeket. Arit állandóan nyomasztja az is, hogy úgy érzi, neki kell a jófiúnak lenni, ha már a testvére „elrontotta” az életét, és ez egy bandákkal teli környezetben nem feltétlenül egyszerű.
Mindkét fiúnak megvannak a maga gondjai, és bár Ari problémái egyértelműbbek (a börtönviselt testvér, az apja távolságtartása, az anyja óvatoskodó szeretete, és végül a Dante iránti csodálata, amelynek jelentőségét sokáig ő maga sem ismeri fel), Dante dilemmáit sem szabad lebecsülni. Azt hihetnénk, hogy miután ő maga könnyedén megbarátkozik melegségével és elfogadja identitásának ezt a szeletét, a szülei felé való coming outhoz és a boldogsághoz egyenes út vezet számára. Mivel azonban a történet nem napjainkban, hanem 1987-ben játszódik, ezért jogos a félelme azt illetően, hogy talán mégsem lesznek vele olyan megértők. A szexuális orientációjukkal kapcsolatos zavaros érzelmek mellett pedig azzal a kettősséggel is meg kell küzdenie a két srácnak, hogy Amerikában élő mexikóiak.
A csodálatos pontossággal felépített történetben minden megvan, ami egy igazán kiváló ifjúsági regényhez kell: mély és őszinte barátság, megoldásra váró családi problémák, és persze a mindent elsöprő, de mégis hihetetlen finomsággal kibontakozó szerelem. Ari és Dante barátsága annyira megható könnyedséggel és egyben viharos események tömkelege közepette fordul át valami egészen másba, hogy – Ari részéről legalábbis – egészen az utolsó oldalakig nem lehetünk egészen biztosak benne, hogy mi lesz velük.
Sáenz stílusa tökéletesen festi le a tizenévesek lelki világát: habár egymás között főleg rövid, elfojtásokkal teli mondatokban beszélnek, gondolataik közben bejárják a világmindenséget széltében-hosszában. Amikor pedig ez utóbbi gondolatok is felszínre kerülnek, akkor megindulhat a közös álmodozás arról, hogy ez a világ valóban csak az övék, hogy megismerjék és megváltsák. A szereplőkkel azonos korosztálynak azért ajánljuk, mert ők talán éppen most élik át ezeket az élményeket – az első barátságot és az első szerelmet, az identitáskeresés embert próbáló időszakát –, a felnőtt olvasóknak pedig a nosztalgiázásban vagy éppen saját gyermekük megértésében lehet segítség ez a lenyűgöző kötet.
