Amióta a mesterséges intelligenciát a szolgálatunkba állítottuk, adja magát a kérdés, hogy mik azok a szempontok, amelyek alapján a gép az gép, az ember pedig ember. Képesek leszünk-e valaha olyan robotokat előállítani, amelyekről senki nem tudja eldönteni, hogy a gondolatai, érzései és tettei alapján kivel vagy mivel is áll(unk) szemben? Az Én vagyok a te embered (Ich bin dein Mensch) párkapcsolati oldalról közelít a témához.
Almának egy nagyobb összegre lenne szüksége a kutatásaihoz, ezért főnöke azzal az ötlettel áll elő, hogy megkapja a pénzt, ha három hetet eltölt az emberszabású robottal, Tommal, akinek egyetlen feladata, hogy mindenben a kedvére járjon. A nem túl távoli jövőben a tesztben részt vevő tíz önkéntes beszámolója alapján döntenek majd arról, hogy ezek a robotok rendelkezhessenek-e azokkal a jogokkal, mint az emberek, vagyis szabadon házasodhassanak, utazhassanak, vállalhassanak munkát. Alma vonakodva bár, de elfogadja az ajánlatot és kezdettől fogva úgy gondolja, neki és a robotnak esélye sincs arra, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Hiszen jól tudja, a szép szavak, a gyertyafényes esti forró fürdő, a kitakarított lakás, a reggeli kávé, a sorba rendezett könyvek és lemezek mögött programozók állnak, emiatt képtelen őszintén megnyílni Tom előtt, nemhogy bármit is érezni iránta. A kedvesség, a figyelem akkor esik jól, ha szívből jön, erre pedig egy robot képtelen. Úgy érzi, azzal, hogy Tom még inkább meg akar felelni, még többet akar tanulni, hogy még emberibb legyen, csak őt igazolja. Nem mintha nem venné le időnként a lábáról, de ő ezt egy valódi férfitől szeretné megkapni.
Mielőtt bárki is túlságosan beleélné magát, nem egy német romantikus sci-fi vígjáték fog egzakt választ adni arra a kérdésre, hogy mi tesz minket emberré, de azért sok mindenre rávilágít. Van egy jelenet például, ahol Tom megkérdez egy kávézóban egy ismeretlen nőt, miért találjuk viccesnek az olyan videókat, ahol az illetőnek nem jön össze valami, talán komolyabban meg is sérül (epic fail), és a válasz egyáltalán nem kielégítő egy tanulni vágyó robot számára. Tom erre elkezd a halállal viccelődni, mire azonnal jön a válasz: ez már nem vicces. A halállal azonosulni képtelen robot nem csinált semmi egyebet, csak továbbgondolta a dolgot. Sokszor mi sem tudjuk, hol a határ, de léteznek írott és íratlan szabályok, a belénk nevelt dolgok, a társadalmi elvárások, a szokások, az erkölcs, a hitünk és még sok más, mindaz, ami meghatároz minket, ami segít eligazodni és döntéseket hozni a világban.
Nincs az a program, ami ezt pontosan le tudná írni, ráadásul mi is úgy alkotjuk az emberiséget, hogy közben mindannyian különbözőek vagyunk.
A másik fő kérdés – ami egyébként ugyanúgy az emberi mivoltunkból fakad –, hogy mi alapján választunk partnert, mit keresünk a másikban, miért kötjük vele össze az életünk. Ne felejtsük el, hogy Tom egy számítógép, aki műveletek millióit végzi el fejben és pillanatok alatt elér bármilyen információt a világhálón, ami eleve kizárja, hogy minden megnyilvánulása emberi legyen. Természetesen ennek megvannak az előnyei és a hátrányai egyaránt, ugyanakkor egyfajta alapvető személyiségjegyként meghatározzák a saját magához és környezetéhez való viszonyát (és viszont). Ha a beletáplált program, valamint a statisztikák alapján akar a kedvünkben járni, ha nem megérzi vagy kitalálja, hanem kiszámolja, hogy mi jár a fejünkben, mit szeretnénk, mire vágyunk, az nem őszinte, nem emberi. Nem azért teszi, mert ismer, szeret vagy kedvel minket, hanem azért, mert így programozták. Ez olyan, mint amikor egy filmben kihallgatnak, meglesnek valakit vagy beleolvasnak a naplójába és úgy próbálják meghódítani: általában lebukás a vége.
A legtöbben nem egy bólogató Jánosra vágyunk, hanem olyasvalakire, aki elfogad minket a hibáinkkal együtt, de ha kell, rendre utasít, helyretesz és/vagy lehoz minket a földre, aki mellett anélkül válunk, válhatunk jobb emberré, hogy közben feladnánk önmagunk. Ha nem is minden nap, de kell a harc, a vita, az egyet nem értés, mert a semmiből nem lesz harmónia. Nemcsak szép és tökéletes pillanatok vannak, a közösen megélt kudarcok, veszteségek, az együtt legyőzött nehézségek, megoldott problémák erősítik a kapcsolatot vagy éppen ráébresztenek minket arra, hogy rosszul választottunk. A mindig tökéletes unalmassá, megszokottá válik és egy idő után az embert már semmi nem motiválja, illetve függő lesz és semmi mást nem hajlandó elfogadni, mint ahogy tenni sem érte.
Tom akkor működne jól, ha mindezt képes lenne legalább szimulálni. Akkor is ott lenne a levegőben, hogy ez csak szimuláció, de valahogy mégis emberibb, ezáltal befogadhatóbb lenne, kevésbé lázadna ellene Alma elméje. Tökéletlenség és halandóság: elfogadni a másikat és azt is, hogy ez az állapot nem örök. Ha minden szép és jó, ráadásul nincs időlimit, akkor értelme sincs. Tom az egyszerűbb, a kényelmesebb, a simább út, de ha valaki küzdő típus és önálló, független, erős jellem, akkor nem ilyen partnert képzel maga mellé. Vannak dolgok, amik a legtöbbünket boldoggá teszik, de úgy általában a boldogságot definiálni már sokkal nehezebb, nemhogy egyesekkel és nullákkal leírni.
A film idén nyáron debütált és bejárta a világ filmfesztiváljait, hazájában számos jelölést és díjat kapott (Német Filmdíj), Berlinben Arany Medvére jelölték és elnyerte az Ezüst Medvét. A magyar közönség a Szemrevalón és a miskolci CineFesten láthatta, utóbbin elnyerte az Art Mozik Nemzetközi Szövetségének díját (CICAE).
Az Én vagyok a te embered Németország Oscar-nevezettje és egy olyan kérdésekre keresi a választ, ami leginkább a tudósok asztala, a filmek általában mellőzik ezt a fajta tudományos alaposságot. A romantikus vígjáték műfaját választva a szórakoztatás volt az alkotók elsődleges célja, ugyanakkor mégis gondolatébresztő filmet hoztak létre.
Hujber Ádám
